Bényi Eszter kárpitművész kiállítása 2024. szeptember 12. és 30. között a Look Galleryben
Bényi Eszter kárpitművész 2024 őszén a budapesti Look Galleryben rendezett kiállításán – bármilyen meglepő is – a XIX. századra kellett visszatekintenünk. E század második felében, utolsó harmadában hatalmas változások zajlottak a világ képzőművészetében: az elsősorban Nyugat-Európában, az új szellemi mozgalmak bűvöletében dolgozó művészek az impresszionista, majd a posztimpresszionista törekvések híveiként évszázados konvenciókat rúgtak fel, a korábbiaktól gyökeresen különböző munkákkal léptek fel.
Az 1870-es évektől kibontakozó, majd a XX. század első évtizedeiben teret hódító izmusok kavalkádjában egy különös, keleti kapcsolódásokat jelző, a keleti műtárgyak, így elsősorban a japán fametszetek Európába áramlásával együttesen jelentkező irányzat is fontos szerepet kapott: a japonizmus. Olyan mesterek munkásságában érhető tetten ez a jelenség, mint Van Gogh, Gauguin vagy Degas, de csakhamar megjelent a japonizmus eleven hatása a magyar művészetben is, és nemcsak a festészetben – Székely Bertalan, Rippl-Rónai, Csók István, Tichy Gyula kapcsán –, hanem a mindennapi használati tárgyakat, a lakberendezést, a kerttervezést, de akár a divatot, az öltözködést tekintve is. Fülep Lajos művészetfilozófus megállapítása szerint a japonizmus által az európai művészet „megtermékenyült, meggazdagodott, felfrissült, új területeket hasított magának, de nem vedlett ki eredeti mivoltából, ellenkezőleg, magához hajlította azt, amiért le kellett volna térnie az útjáról.”
Bényi Eszter japán motívumokat idéző alkotásainak megközelítéséhez e művészeti áramlat egyik, száz évvel később lejátszódott fejezetét kell felidéznünk. Ekkor, az 1960-as, ’70-es évtizedfordulón egy kalandos sorsú magyar szobrász, Wagner Nándor ifjú japán feleségével, Chiyo Akiyamával Svédországot elhagyva az ’56-os emigrációjának újabb állomására, a felkelő nap országába érkezett, ahol aztán felépítve otthonát és műtermét, negyedszázadon át alkotott műveket, amelyek sorában számos jellegzetes, a keleti művészet szellemiségét és stílusjegyeit hordozó mű is megszületett. És mert Wagner Nándor pályáját az ’50-es évek óta élénk figyelemmel kísérte a kitűnő magyar művészettörténész, Supka Magdolna, a családi kontaktusokon keresztül leánya, Bényi Eszter kárpitművész is elmélyült kapcsolatokat teremthetett Japánnal és művészetével.
A magyar textilművész inspirációs forrásai közvetlenek a keleti országgal: 2003-ban hosszabb utazást tett a szigetországban, ahol a japán életszemlélet, művészet, környezet és természet nagy hatást gyakorolt rá. Az utazása óta napjainkig eltelt több mint húsz esztendőben – ahogy a Look Galéria tárlatának művei is jelezték – számos, a japonizmus jelenkori továbbélését, jelenlétét tanúsító művet készített.
„perspektíva hiánya, erőteljes színkezelés, lapos felületek, kompozíciós szabadság, hangsúlyos kontúrok, hullámzó vonalak, geometrikus minták”
Felelőtlenség lenne a keleti, a japán művészet jellemzőinek összefoglalására, átfogó ismertetésére vállalkozni egy rövid megnyitó keretei között, de mindenképpen hivatkoznunk kell az európaitól eltérő perspektíva-ábrázolásra vagy annak hiányára, az erőteljes színkezelésre, a tiszta színek alkalmazására, a lapos felületek kultiválására és a kompozíciós szabadságra, a kontúrok hangsúlyos szerepére, a hullámzó vonalakra és a geometrikus mintákra. Az emberábrázolások mellett a japán művészet kiemelten fontos médiuma a fa- és virág-, valamint a tájábrázolás, amely közvetlenül vagy áttételesen a buddhizmus világfelfogásával állítható párhuzamba.
Nos, ezen ismertetőjegyek mentén viszonylag könnyű igazolni a Bényi Eszter-kárpitok japán kötődéseit: a tájábrázolások dominanciájára, az elvont és a konkrét motívumok együttes megidézésére, a jellegzetes japán építészeti motívumokra, a japán írásjelek és jelképek megjelenítésére hívhatjuk fel a figyelmet. A tradicionális gobelin-technikával szőtt kompozíciók összefogó jegye a tájábrázolás, illetve az azzal látszólag ellentétes formaelem, a négyzetes osztat, a négyzetrács visszatérő motívuma, amely a töredezett tájemlékképeket egységbe foglalja. Ez a négyzetrács sem idegen a keleti atmoszférától: áttételesen utalhat az elmaradhatatlan japán belsőépítészeti elemre, a shojira, amely kazettás térelválasztóként vagy elhúzható ajtóként funkcionál a belsőépítészeti terekben, áteresztve a fényt, de elszigetelve a külső zajtól és látványtól.
Elmondható, hogy Bényi Eszter japonizmusba ágyazódó műsorozata tematikailag különálló egység az életműben, de szemléletét, felfogását, művészi kifejezésmódját tekintve szervesen az ez idáig kifejtett munkásságba illeszkedik. Egy évtizeddel ezelőtt arról elmélkedtünk a művész munkái kapcsán, hogy a különböző szöveges emlékekből építkező kompozíciók mögöttes síkjaiban, illetve behatárolatlan tereiben, és a töredezett, illetve a több nézőpontot egyesítő, látványtükröztetést sejtető tájidézések kompozícióiban is megjelenik egy-egy síkgeometrikus elem, egy-egy erőteljesen körülhatárolt mező, amelyek mintegy rendet teremtenek a nemegyszer kavargó, egymásba mosódó, a gobelintechnika szövésmódjából, illetve oldottságából is eredeztethető színfoltáradásban.
Ezek az alakzatok talán arra is hivatottak, hogy középpontba állítsák a visszafogott, alapvetően a pasztellszínek árnyalataira hangolt kárpit-kolorit festőiségét: kiemelhessék a fonalak hordozta kadmiumsárgák, az okkerek, a Van Dyck-barnák, a természetes umbrák, az égetett sziénák, a szürkék, a drappok árnyalatait, lágy ellenpontjaikat és finom összhangjukat pedig minél erőteljesebben érvényesíthessék. Így a foltok egymásmellettiségéből és egymásba kapcsolódásából, a motívumokat kirajzoló képi hangsúlyokból megszülethet a bensőséges atmoszférájú, meditatív jellegű, az elő-előszüremlő emlékek és a látomások világába emelkedő, de azért mégiscsak erőteljesen a valóság jelenségeihez kötődő, költői jelentéstartalommal átitatott kárpitmű.
A 2024-es év tavaszán egy nagyszabású tárlat műveinek szemlélői lehettünk Csepelen, amely a Bényi-Supka család tagjainak kulturális-művészeti munkásságát tárta a nyilvánosság elé. Ott felmérhettük, s e tárlat műveit szemlélve is igazoltnak láthatjuk, hogy egy nagy múltú, nagy formátumú, maradandó életművek sorával büszkélkedhető művészcsalád jelenkori alkotójaként munkálkodik Bényi Eszter, az elődeinek tehetségéhez hasonló jelentőségű életművet építve. Befejezésül ismét a tíz éve levont konzekvenciát idézzük:
„Bényi Eszter kárpitvilágában nincsenek látványos konfliktusok, éles ellentétek, nincsenek megdöbbentő felismerések és képi szembesítések, nincsenek különleges, nagy szenzációk. Ám a művei által megragadott és tolmácsolt mozdulatlanság és sodró mozgalmasság, a mérhetetlen nyugalom és a fel-felizzó átszellemültség, a világos logika és az érzelmi töltet, a fenséges természet-igézet, a múltba révedés és jelenkorba ágyazottság, a múlt és a jelen közötti kapcsolatok, összefüggések keresése és fellelése kapcsán azt tapasztalhatjuk, hogy e művek által, e művekben nem történik semmi különös, csak maga a létezés, a rejtélyes, a titokzatos létezés eseményei, történései, jelenségei motoznak.” Mindez koncentráltan, mintegy felerősítetten lengi át a japán szellem, a japán művészet által áthatott, az elmúlt két évtizedben készült műveket is.
Elhangzott 2024. szeptember 12-én, a kiállítás megnyitóján.
Wehner Tibor
művészettörténész
Főcím kép:
Tao; francia gobelin; gyapjú; 73×120 cm; 2007 (Fotó: Neumann Ildikó)
