A kurátor gondolatai Csete Ildikó életművéről Csete György, Csete Ildikó és a Pécs Csoport közös műcsarnoki kiállítása után

Amikor ezeket a sorokat írom, már két hónapja bezárt Csete György, Csete Ildikó és a Pécs Csoport közös kiállítása a Műcsarnokban. Ideje volt már ilyen nagyszabású tárlatot rendezni a Csete házaspár művészetéről. Így aztán amikor Szegő György művészeti igazgató 2023 telén fölkért, örömmel mondtam igent a kurátori feladat ellátására – annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, a kiállítás után is nagyon sok munkára lesz még szükség hagyatékuk áttekintéséhez és feldolgozásához.
A kiállítás különlegességét szándékom szerint éppen Csete Ildikó és Csete György munkásságának közös bemutatása jelentette. A rendszeresen előadó, publikáló, a Pécs Csoport alkotói körét vezető építész, Csete György érthető módon jóval ismertebb volt, mint felesége és egyenrangú alkotótársa, a nem kevésbé invenciózus és eredeti képző- és iparművész. A Műcsarnok hat-hét méter magas tereiben, a falak felső regiszterében szemlélve textiljeit s a terekben installatív munkáit, rácsodálkozhattunk, micsoda monumentalitás rejlik a textilművésznő munkáiban, és milyen sokrétű művészeti gondolkodása. A bemutatóra összegyűjtött anyag jó alapul szolgál életműveik építészet- és művészettörténeti feldolgozásához, amit a közeljövő művészeti és elméleti szakembereinek kell majd elvégezni.

„Csete Ildikó a magyar iparművészeti hagyomány folytonosságának kimunkálásán dolgozott”

Csete Ildikó formális értelemben nem volt a magyar kísérleti textilművészet 1968-ban induló generációjának tagja, de mivel ahhoz a korosztályhoz tartozott, nem indokolatlan azzal összefüggésbe hozni művészetét. Ő nem elsősorban újítani akart, nem a velemi alkotóműhely neoavantgárd alkotóinak textil-anyagkísérleteire helyezte a hangsúlyt, hanem a magyar iparművészeti hagyomány folytonosságának kimunkálására. Miután kiábrándult a magyar pamutnyomóipar nyújtotta művészeti lehetőségekből, a magyar népi díszítőművészet alapmotívumainak feldolgozása felé fordult, és a tulipán, az írásos, a sárközi mintás, a kaporvirágos motívum modern jellé alakult keze nyomán, miközben megőrizte archaikus varázsát. Amikor saját kreációjú motívumokat hozott létre, mint a nádas, a búzaszálas, búzamezős, napraforgó, olajcsepp, komló, vadlúd vagy a fény a vízen motívumok, világossá vált, hogy a legjobb kortárs finn textilművészet színvonalán dolgozott. Művészetének három forrása van, ahogyan maga számot ad róla 2004-es keszthelyi kiállításához készült katalógusában. Ezek a gödöllői művésztelep munkássága, az 1970-es évek finn iparművészete, valamint Lükő Gábor előadásai az 1970-es években a fiatal népművészek körében.
A gödöllőiek művészetfelfogásából a természet, a művészet, a történelem és az anyanyelv szeretete irányadó Csete Ildikó számára. A természet neki az alkalmazott ornamentális motívumok mindenkori forrását jelentette, hétköznapi használatra szánt textilmunkáin (függönyök, terítők) szinte kizárólag növényi ornamenseket használt, mint például a tulipán, a kapor, a komló, a búzaszál, a nádas. A művészetre, nevezetesen az iparművészetre – az ipari termelés és a szépségért dolgozó művészet „gyermeke” – az emberi környezet hétköznapi tárgyainak megnemesítéseként tekintett. A magyar történelem és az anyanyelv művelését a hazaszeretet ápolásának látta, s szellemi-erkölcsi-esztétikai célként jelent meg életében és művészetében egyaránt. Az 1970-es évek finn iparművészetéből a tiszta színek használata és az egyszerű-célszerű formálással elért hasznosság ragadta meg. Lükő Gábor, a kiváló és a Kádár-rendszerben háttérbe szorított etnográfus és szociálpszichológus előadásai pedig mindezt egységes világképpé érlelték benne.
Csete György és a Pécs Csoport építészeinek Anyanyelvünkön beszélünk-e építészetünkben? címmel a Művészet folyóirat 1973. szeptemberi számában publikált kiáltványának aláírói között Csete Ildikót is ott találjuk. Tehát ő is osztotta a szövegben megfogalmazott gondolatokat: „Harmóniát kell teremteni az ember és a természet között, amikor eszmei, társadalmi változásokat élünk át, amikor a technika korlátlan lehetőségeket kínál, és amikor a tér és idő új fogalmaival ismerkedünk; harmóniát, ami szerves folytatása legjobb emberi hagyományainknak.”¹

Látható, hogy ezek az eszmék nem egy művészeti ág speciális kérdései, hanem tágabb, globális érvénnyel bírnak. De miként valósította meg Csete Ildikó saját művészetében ezt a szemléletet? Az alábbiakban példaként kiragadva főbb munkáit – a kiállítás katalógusát ajánlva a részletesebb megismeréshez – a legfontosabb mozzanatnak látom, hogy ő valahogyan úgy fejlesztette motívumait, ahogyan Kresz Mária etnográfus írja a régi, névtelen hétköznapi tárgyak alkotóiról: „A virágozó asszonyok és mesteremberek, a hímvarró lányok és faragó pásztoremberek a mintát sohasem közvetlenül a természetből vették […] A nép kézről kézre adja mintakincsét, a mintákat másolják vagy emlékezetből írják, változtatják, variálják, a virágokat stilizálják az előző minta alapján, úgy, amilyennek a virágot tudják, nem amilyennek látják.”²

„Harmóniát kell teremteni az ember és a természet között”

Csete Ildikó használati és egyéb textilmunkái kivitelezésekor mindvégig szitanyomást alkalmazott selyem, pamut vagy legtöbbször lenvászon hordozóanyagon. A magyar népi textilművészetből kölcsönzött motívumokat szinte soha nem másolta, nem tartotta meg, hanem mindig továbbfejlesztette, egyes esetekben új jelentéseket bontott ki a régi motívumból. Minden egyes motívuma jóízű formajáték, formafejlesztés eredménye, miközben grafikai tervezőket megszégyenítő pontossággal, aprólékossággal és fegyelemmel bánik a legapróbb részlettel is. Használati textiljei majd mindegyike a legjobb skandináv designerek formáinak és színeinek tisztaságával, eleganciájával és nagyvonalúságával vetekszik. Egyik legelső és legfontosabb motívuma, a tulipán az 1970-es évek eleje óta foglalkoztatta, és hosszú éveken át készítette forma- és színvariációit. A virágformából anyaméh, gyermek és madár alakzatokat absztrahál, s tesz a tiszta színek használatával örömöt sugárzó, hasznos, mindennapi eszközzé, mint függöny, asztalterítő, tányéralátét, párnahuzat. A motívumokat szinte mindig elkészítette naturális és „írásos”, azaz realisztikus és absztrakt változatban is. Jól látható, hogy emblematikus tömörségű kapor-, komló-, fenyőátírásai a népi írásos textilminta újító továbbgondolásai.

Az 1990-es évek elején-közepén új műtípus jelenik meg művészetében, immár nem az iparművészet, mint inkább az autonóm képzőművészet ismertetőjegyeit mutatva. Konceptuális textilinstallációkat kezd készíteni, elsőként 1993–96 között, a Szent István intelmei című, tizenhárom, egyenként 150 × 300 cm méretű darabból álló, monumentális lenvászonsorozatot. Ebben kézi festéssel – tehát nem sokszorosító eljárással – újraírja rovásírással az eredetileg latin nyelvű királyi szöveget, mintegy magára véve így a középkori kódexmásoló szerepét és felmutatva történelmünk ősi tanítását. Ezt követi 2000-ben az Ómagyar Mária-siralom szintén monumentális, háromdarabos, egészében 450 × 400 cm-es lenvászon-installációja filmnyomással és kézi festéssel. Itt a fiát, Jézust sirató Szűz Mária fájdalma a legrégebbi magyar nyelvű vers képzőművészeti újrateremtése-újraírása által kel életre. A Megváltót szülő Mária mint búzamező veszi körül a szöveget, ugyanakkor a búza a római katolikus és az ortodox kereszténység központi misztériumát, a liturgiában titokzatos módon Krisztus testévé változó ostya anyagát, a gabonalisztet is szimbolizálja.
Hasonló eljárással írja-teremti újra a Halotti beszéd és könyörgést 2000-ben a 900 × 150 cm-es lenvászon szalagra kézzel írott szövege által, amely tipográfiai eszközökkel is kifejezi a halált az elektrokardiogram folyamatábrájának vörösből fehérbe való átmenete révén. Hely hiányában nem térhetünk ki részletesebben két hasonlóan jelentős konceptuális textilmunkájára, a 2001-es Pannon tengeri töredékre és a 2007-es, Árpád-házi Szent Erzsébet, imádkozó Ékes Asszonyunk címűre. Művei tehát betöltik a társadalmi, nemzeti szellemi rendeltetést: tovább örökítik hagyományunkat, mert képzőművészeti alkotásainak tárgya iparművészeti munkáihoz hasonlóan konkrét és átvitt értelemben is a magyar kultúra öröksége. Művei hitelesen és érzelemmel-indulattal, azaz lélekkel telítve örökítik át hagyományunkat, amely az utóbbi immár több mint fél évszázadban elenyészni látszik a globális tömegkultúra áradatában.

„a magyar népi textilművészetből kölcsönzött motívumokat és mindig továbbfejlesztette”

Nem hagyhatjuk említés nélkül szakrális textilműveinek csoportját. A református és katolikus templomok számára is készített centrális motívumelrendezésű úrasztala- és oltárterítői, templomi zászlói mindig az épületek, vagyis a Csete György tervezte templomok építészeti karakteréhez igazodnak. Így a halászteleki római katolikus, a kőszegi és a debreceni református templomok, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban álló Világmagyarság Háza részére alkotott textilek a kalligráfia és az emblémaképzés eszközeivel szolgálják a liturgiákat.
Csete György, Csete Ildikó és a Pécs Csoport közös műcsarnoki kiállítása a kurátor és a hagyaték gondozóinak reményei szerint felhívta a figyelmet a kortárs magyar építészet, iparművészet és képzőművészet két jelentékeny alkotójának életművére, s kedvet csinált a kutatóknak kritikai-elemző feldolgozásukhoz.
A hagyatékot jelenleg Csete Örs őrzi, aki saját koncepciója alapján, egészen kiváló rendszerezéssel gondozza és folyamatosan bővíti az általa létrehozott internetes adatbázist, ahol lépésről lépésre teszi elérhetővé a képi, szöveges és dokumentumokat, információkat szülei életéről és művészetéről.
Csete Ildikó szavai és művei velünk maradnak, s talán akad majd olyan vállalkozó, aki mindig friss és egyszerre kortalanul modern és archaikus textilterveit gyártani és forgalmazni kezdi, hogy egyszerűségükkel és nemességükkel környezetünk, tárgyi világunk éltetői legyenek.
Végezetül álljon itt Csete Ildikó művészi hitvallása, mai szóval artist statementje: „Mi, akik az Úr szerető kegyelméből megérhettük a harmadik évezredet, egyre fenyegetőbb jövendőként tapasztaljuk meg az úgynevezett »globalizálódó« társadalom lelket, szellemet, arcot pusztító veszedelmét. […] Ezért nekem, ma élő alkotó embernek kemény feladatom, sőt kötelességem, hogy megőrizzem és felmutassam »arcunkat«. A hajdan volt és mai, sajátosan magyar arcunkat. Ezt szolgálom, őrizem és viszem tovább. Mindig, minden munkámban, egész életemben.”

Köszönetet szeretnék mondani Botzheim Bálint építésznek, a kiállítási installáció látványtervezőjének kreativitásáért és Dekovics Dóra kurátorasszisztensemnek lelkiismeretes munkájáért. Külön köszönet illeti Csete Örsöt a kiállítás létrehozásában nyújtott pótolhatatlan segítségéért.

Sulyok Miklós
művészettörténész

Jegyzetek:

1. Anyanyelvünkön beszélünk-e építészetünkben? Művészet, 1973/8. 13.
2. Kresz Mária: Virág és népművészet. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1979. Idézi Csete Ildikó Vonzódás és választás c. könyvében, 39.

Fotók:

Főcím kép: Kaporvirágos mintázatú textil: szitanyomás, lenvászon, 1970-es évek; Szent István király intelmei (részlet): kézi festés, lenvászon, 1993-1996 (Fotó: Nyírő Simon)

1–6. képek: Kiállítási enteriőr: Műcsarnok, 2024. május 17. – szeptember 15. (Fotók: Nyírő Simon)