Cikksorozatunkban a legkiemelkedőbb kortárs alkotóművésznők beszélnek életútjukról, szerepeikről és jövőképükről. Ezúttal Borbás Dorka Ferenczy- és Vármegye Prima-díjas üvegtervező dizájner színes, következetes szakmai életútjába és inspiratív gondolkodásába nyerhetünk betekintést.
Művészcsaládba születtél: édesapád Borbás Tibor szobrászművész, édesanyád B. Forgó Margit festő-restaurátor. Milyen meghatározó emlékeket őrzöl a gyermekkorodból?
Inspiratív, szellemileg pezsgő környezetben nőttem fel nagypolgári családban. Mindig is a klasszikus művészetekhez vonzódtam, később is erős volt bennem a figurális kifejezésmód igénye. Gyermekként természetes volt, hogy láttam édesapámat a monumentális gipszszobrokon dolgozni – kiskamaszként már magam is segédkeztem neki az anyag keverésében –, vagy hogy időnként édesanyám munkahelyén, a Szépművészeti Múzeum restaurátor-műtermében tölthettem az időt.
Olyan neves alkotók vették körül a családunkat, mint Kő Pál, Melocco Miklós, Rieger Tibor vagy Csíkszentmihályi Róbert; az ő gyermekeikkel homokoztunk, bicikliztünk. Ez a mindennapos, zsigeri találkozás a kreativitással óriási kiváltság volt, de komoly kihívást is jelentett: egy ilyen közegben nagyon nehéz újat mutatni és igazán jól teljesíteni.
A szüleid szorgalmazták, hogy te is művészi pályára lépj?
Egyáltalán nem – pontosan ismerték e hivatás nehézségeit és bizonytalanságait. Mivel bennem mindig erősen dominált a humántudományok iránti érdeklődés és egyben az intellektuális vonal – az írás, a beszéd és a nyelvek –, emellett klasszikus „stréber” tanulóként már a gimnáziumban nyelvvizsgáztam, a szüleim inkább egy stabilabb, elméleti pálya felé terelgettek. Emiatt egészen az Iparművészeti Főiskolára való felvételiig párhuzamosan végeztem a teoretikus és a gyakorlati, művészeti tanulmányaimat.
Elvégezted a művészetmenedzsment szakot is. Volt ebben tudatosság az önmenedzselésre vagy akár a férjed, Lukácsi László üvegszobrász karrierjének támogatására?
Hiszek a folyamatos intellektuális megújulásban, manapság is rendszeresen látogatom a szakmai előadásokat, hiszen a világ gyorsan változik, és tartanunk kell a lépést. Ami a férjemet illeti: az ő menedzselése egy organikus, harmonikus szereposztásként alakult ki közöttünk. Ő egy klasszikus értelemben vett autonóm művész, aki képes teljesen elmerülni az alkotás folyamatában, én pedig a racionális feladatmegoldó vagyok, aki kézben tartja a határidőket, a költségvetést és a társművészekkel való kooperációt. Egyfajta „alkotói komplementerként” működünk.
Szakközépiskolában keramikusnak tanultál. Mi indított el az üveg irányába?
A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a kerámiaművészet virágkorát élte, rendkívül népszerű műfaj volt. Kiváló iskolát jelentett számomra, megtanította a nehéz fizikai munka tiszteletét, hiszen gyárakban is dolgoztunk. Amikor felvettek a főiskolára, az első, általános alapozó év során tisztult le a kép előttem.
Úgy láttam, hogy a kerámiaművészet terén telített a szakma, ott csak egy lennék a sok közül, miközben az üveg szak szinte „árválkodva” várta a hallgatókat. Mivel mindkét terület a Szilikát Tanszékhez tartozik, a technikai alapok – a gipszelés, a mintázás, a műszaki rajz – azonosak voltak, így határozottan az üveg felé fordultam, amit azóta sem bántam meg.
Kik voltak a mestereid, és hogyan formálódott a saját tervezői attitűdöd?
A szakmai ideálom és mesterem egyértelműen Bohus Zoltán volt. Intellektuális higgadtsága, oktatói attitűdje és tiszteletteljes kommunikációja a mai napig zsinórmérték számomra. Bár Horváth Márton is a korszak zseniális klasszisa volt, a melegüveg világa engem alkatilag sosem vonzott; a kezdetektől fogva a tervezői, dizájnfókuszú, alkalmazott vonal felé orientálódtam. A diplomamunkám is a restaurálás és a rekonstrukció jegyében telt: az Iparművészeti Múzeum gyűjteményéből kaptam olyan háborús sérült ötvös műtárgyakat, amelyeknek a hiányzó üvegrészeit terveztem és gyártottam újra, figyelembe véve a történeti formákat.
A céges megrendelésekre készülő exkluzív üvegdíjaktól eljutottál a monumentális köztéri alkotásokig az utóbbi évtizedben. Hogyan történt e léptékváltás?
A köztéri megrendelések jelentik a munkásságom leginkább autonóm szeletét. Míg az üvegdíjaknál vagy a belsőépítészeti felkéréseknél szigorú arculati elemeknek és funkcionális elvárásoknak kell megfelelni, addig köztéren sokkal szabadabban alkothatok. Régebben szokatlan, sőt kockázatos elképzelésnek tűnt üveget elhelyezni köztéren – bár Bohus Zoltán és felesége, Lugossy Mária szobrász- és üvegtervező művészek előtt már megnyíltak ezek a kapuk –, de a világ változik, és ez a monumentális műfaj az utóbbi tíz évben tudott igazán kiteljesedni a pályámon.
Legutóbbi kiemelkedő köztéri megbízásod a Szilassi-poliéder megalkotása volt Szegeden tavasszal, egy valódi, interdiszciplináris csapatmunkaként.
Fantasztikusan inspiráló munka volt! Korábbi pályázataim során többnyire „magányos farkasként” működtem: a műszaki rajzoktól a látványtervezésig szinte mindent egyedül vezényeltem le. Itt Vesmás Péter építész, az MMA Szegedi Regionális Műhelyének korábbi elnöke volt az ötletgazda – régóta dédelgetett szakmai álma volt, hogy Szilassi Lajos zseniális matematikai találmánya méltó méretben manifesztálódjon.
Az MTA szegedi bizottsága kezdeményezésére, a Szegedi Tudományegyetem finanszírozásában üvegművészként, a portfólióm alapján én is bekerültem a Tér és Forma csapatába. Különböző generációk és tudományágak képviselői – matematikusok és építészek – alkottak egy harmonikus, egymást tisztelő „missziós” csapatot. A tényleges kivitelezésre a döntéshozók mindössze másfél hónapot hagytak, ami komoly feszültséget szült – mindent élesben kellett kikísérleteznünk –, de a végeredmény magáért beszél.
A számos általad tervezett üvegdíj közül melyek állnak hozzád a legközelebb?
Nem szívesen emelnék ki egyetlen munkát sem. Azokat a felkéréseket preferálom, ahol a megkötések ellenére valóban a díjazott személyiségére vagy szakterületére szabhatom a tárgyat. Nemrég egy lézerkutatásokkal foglalkozó fizikus professzor életműdíját készíthettem el: egy monumentális üveglencse köré építettem a kompozíciót, finoman reflektálva a tudományos munkásságára. Kiemelt partnerem a Zeneakadémia is, nekik már csaknem egy évtizede tervezek díjakat a Bartók-versenyekre. Emellett az Agrárminisztériumhoz köthető FolkTREND-díjakat is én készítem.
Dolgoztam olyan világcégeknek is, mint a Pepsi vagy a Dell, de ezek a fajta projektek túlságosan logóközpontúak – a sales-orientált szemlélet miatt a művészi mozgástér korlátozott. Valójában a szakmai szabadságot szeretem; a díjakra úgy tekintek, mint a főiskolai formatanfeladatokra, ahol a verbális hívószóra szabadon, a legkorszerűbb technológiákat alkalmazva válaszolhatok. A kis méretű díjaknál kísérletezem a legszívesebben például a 3D szkenneléssel, a lézervágással, a vizesvágással vagy a rogyasztással. Sőt, interaktívan reagáló trófeát is készítettem már. Inkább konzervatív alkotó vagyok, aki nyitott a technológiai innovációra. A jövőben a Szilassi-poliédert szeretném továbbfejleszteni üvegdíj formájában, modern 3D nyomtatási eljárásokkal kombinálva, hiszen ez a zseniális magyar nóvum – ami a Gömböccel és a Rubik-kockával vetekszik – nemzetközileg is sokkal nagyobb figyelmet érdemelne.
Életedben hangsúlyos a társadalmi szerepvállalás, több szakmai szervezetnek – például a MAOE-nek és a MÜT-nek – voltál tagja és vezetője. Művész vagy, de látják benned a menedzser-üzletasszonyt is. Mennyire áll hozzád közel az adminisztratív háttérmunka?
Nem tartom magamat jó üzletasszonynak. Világéletemben volt bennem egyfajta kishitűség, hajlamos vagyok magamat alulértékelni. Számomra a menedzsment kényszerpálya. Funkcionálisan jól működöm, de nincs bennem törtetés. Nagyon érzelmes is vagyok: egy közös célért maximálisan tudok küzdeni, de egyedül hajlamos vagyok hamar összeomlani. Amikor kitört az ukrán háború, erős késztetést éreztem egy monumentális békeinstalláció létrehozására. Négyen pályáztunk a szegedi dóm aljába, de a szűkülő költségvetés miatt a többiek visszaléptek, így egyedül valósítottam meg. Most a Ráth György-villába tervezek egy nullköltségvetésű, kerti üveginstalláció-kiállítást a felsőfokú művészeti oktatás 60. évfordulója alkalmából. Ennek is én vagyok az ötletgazdája és logisztikusa; sajnálom az elpazarolt időt, képtelen vagyok a tétlenségre. Lackfi János kifejezésével élve: nonstop pörgő „hétfőemberként” élek, aki látszólag mindent megold.
A vizuális művészeteken túl mely művészeti ágak vonzanak?
Ez folyamatosan változik. Manapság a minőségi komolyzene és a modern, harmonikus táncművészet kapcsol ki leginkább. Amikor megcsillan a tiszta emberi produktum, az katartikus élményt tud nyújtani. Korábban rengeteg történelmi regényt olvastam, mert meg akartam érteni a világban zajló folyamatokat, de a kortárs irodalommal még nem tudok mit kezdeni.
Visszatérve a vizuális művészetekre: rendkívül vonz az installatív megközelítés, azonban a hagyományos, posztamensre helyezett tárgyak kiállítása már kevésbé inspirál.
A feszített tempó mellett hogyan tudtok kikapcsolódni? Hogyan jellemeznéd az otthonotokat?
A vadkapitalizmus elején építkeztünk a II. kerületben, a Gyermekvasút környékén, huszonhét évig ott éltek a gyerekek. Miután Liza és Boldizsár kirepült – akik szintén művészek –, a ház üressé vált, a környéket beépítették. Laci javaslatára nagyobb, természetközelibb teret kerestünk, így költöztünk Tinnye és Piliscsaba közé, egy gyönyörű völgyben lévő finn faházba, ahol saját kis erdő és vadvirágos rét vár.
A technológiai segédeszközök bősége ellenére erodálódott emberi kapcsolatok világában számomra alapvető törekvés a valós, minőségi együttlét. A Covid idején például tudatosan leállítottuk az online csevegést a barátnőimmel, kutyát sétáltattunk és kivonultunk az erdőbe. Azóta is következetesen keresem a tartalmas személyes találkozásokat.
Milyen projektek és tervek foglalkoztatnak most?
Továbbra is tele vagyok ötletekkel, és proaktívan keresem a lehetőségeket. Szeretek írni, néha előadásokat tartok, beszélgetőesteket vezetek. Szervezője vagyok az MMA támogatásával megvalósuló Mohács 500 kiállításnak, emellett egy Glass in Grass című kerti üvegtárlattal is készülök a Múzeumok Éjszakájára.
Rengeteg munka áll mögöttem, és bár tarthatnék már előrébb, szerencsére még bőven vannak tartalékaim: ha kapok időt a sorstól, folytatom a küldetésem jegyében megkezdett munkát. Célom, hogy a kortárs üveg teret és elismerést nyerhessen a térszervező installációk territóriumán.
Szathmáry Melinda
szakíró
Főcímkép:
Emlék-szem; síküveg, lencse; 12×12 cm (Fotó: Lukácsi Liza)
