Posztmodern design: Vida Judit porcelánjai

MIP_2024_1_11_008

acb Galéria, Budapest, 2024. január 12. – február 23.

Egy Király utcai bérház belső udvarában, a félemeletén található a 2003-ban alapított
acb Galéria, amely Pados Gábor vezetésével az elmúlt két évtizedben a hazai művészeti szcéna egyik meghatározó szereplője lett. A folyamatosan bővülő galériához bő három éve új kiállítóteret „csatoltak”, ez az acb Attachment. Itt látható Vida Judit keramikus és porcelánművész kiállítása, amely szűk válogatást ad az elmúlt 33 év műveiből.
A kis méretű, fehér teremben csupán 13 műtárgy van, de az hibátlanul van bemutatva. A porcelánok – fehér posztamensek helyett – vasból hegesztett, nyitott téglatesteken állnak. Ezek szerkezete átlátszó, hiszen fém lábaik/éleik között nincsenek oldallapok, így a transzparencia lebegést ad a műveknek. Ezt a hatást csak fokozza, hogy a tárgyak tükörlapokra vannak helyezve, így a látogató – a tükröződés által – a porcelánok gazdagon kidolgozott alsó részleteit is láthatja. Az indusztriális hatást sugalló posztamensek ellenpontja minden esetben maga a rajta elhelyezett mű. Külön említést érdemel, hogy az egyik munka a bejárattal átlós sarokban van felfüggesztve/kifeszítve, amely szimbolikus szárnyként magasodik az anyag felé. A rendezés Zombori Mónika művészettörténész munkáját dicséri.

A tárlatot gazdagító érdekesség, hogy az egy könyvbemutatóval volt párosítva: itt mutatták be a Pauker Collection művészeti sorozat 69. kötetét. A Lüktető csend könyvhöz Kovalovszky Márta művészettörténész írt szakmai előszót, amelyet 50 színes műtárgyfotó követ az alkotó életrajzának kíséretében.
Vida Judit porcelántervezői diplomáját 1978-ban szerezte meg a Magyar Iparművészeti Főiskola szilikát tanszékén. Első egyéni kiállítását 1985-ben rendezte, egyik alapítója a NA-NE Galériának, míg 1994-ben a DeForma Csoport tagjaként folytatta kísérletező, a kerámiaművészetet megújító munkásságát, amelyért a második millennium után Gádor Istvándíjjal és Ferenczy Noémi-díjjal tüntették ki. A tényszerű, lexikális háttértörténetnél viszont sokkal többet mondanak az itt kiállított kompozíciók.

A tárlaton a Dèja Vu és az Egogeotika sorozatokból láthatunk válogatást. Műveinek az anyagpárosítása a legmeghökkentőbb, hiszen mindegyik munkájában a tűz égette kerámia melegségét ütközteti a fém hidegével.
A Dèja Vu II.,1990 fehér porcelán teste függőlegesen, sík lapokból építkezik, a minden irányba kiforduló, háromszög alakú „fülek” is geometrizálnak. A kilyukasztott fülekbe aranyló rézpálcikák vannak csavarozva, a mű nyitott, felső öblének peremén pedig egy zászlórúd magasodik, amelyről egy keskeny lobogó hajlik alá. Ez a munka még utal a kerámia eredeti funkciójára, arra, hogy azok egykoron dísz- vagy használati tárgyként (étkészlet, teáskészlet, virágtartó) kerültek piacra. Esetünkben a középen nyitott test kelyhébe akár virágot is tehetnénk. De minek? Az, hogy funkcionális tárgyként tekintsünk rá, csak egy „dèja vu” érzet.

A Dèja Vu III., 1990 hasonlóképpen van megszerkesztve, csak éppen feketében. A hajótestet sugalló, fekete testű porcelánra most is a korábbi rézmotívumok vannak applikálva, csakhogy ez még kiegészül egy feszített, húros kötélzettel, amelynek néhány szála elszabadult a tengeri viharban.
A Dèja Vu IX., 1993 kelyhébe már aligha lehetne vágott virágot tenni; a „váza” nyitott szája lejt, kicsorogna abból a víz, míg a felette átívelő réz – és az arra telepített organikus fragmentumok – egyszerűen elzárják a behatolás útját. A háromlábon álló konstrukcióra élénken színezett, organikus motívumok vannak ültetve: növényi termésre vagy kagylókra emlékeztető formációk, míg a feszes réz ív kontrapunktja az arra telepített, sziromhoz, pillangószárnyhoz hasonlatos részlet.

Az időrendben következő W.A.M. K-626, 1994 mű a tárlat egyik legcizelláltabb darabja. A már ismerős, lejtett szájú vázatestet hátulról egy feszes palást támasztja meg. A központi magból indulnak útjukra a rézívek, melyek némelyike elszabadul, másutt hurkot ír le a levegőben, és van, hogy a talajra támaszkodik. A rézszálakon számtalan aranyló ékszerként sorjáznak a festett, színes motívumok. A mű díszes, de ledobja magáról a dísztárgy, használati tárgy elnevezést. Lélegző szobrászati alkotással, kisplasztikával állunk szemben.
Az 1997-es Egogeotika sorozat darabjain már nem is keresi a szem a kerámia/porcelán eredeti funkcióit. Az Egogeotika 1. mű testének tömbös alapjára egy tárcsa, majd egy kúp van építve. A porcelán az orosz konstruktivisták trikolórja, a piros-fekete-fehér színpárosítás előtti tisztelgésnek is felfogható, hiszen a fehér testen piros és fekete vonalak/csíkok/szalagok futnak, miközben két rézszál spirálosan kanyarog a mű tengelye körül. Vida porcelánjai minden esetben az álló, a statikus pozícióból a mozgás irányába tőrnek ki. Ez látható az Egogeotika 7. mű fehér és arany színekben tartott testén is, ahol a spirálos rotáció még dinamikusabbá válik, miközben a mű vertikális tengelyébe derékszögben megtörő apró, pirosra festett tárcsák, pikkelyes rétegződés hatol.

Az Egogeotika 9. kúpos porcelán teste egy öblös csészéből magasodik ki, miközben a művész az íves, talajra támaszkodó rézpálcikákra – mintha csak egy fenyőfát díszítene fel – apró, organikus és geometrikus „cukorkákat” függeszt. És még sincs semmi szirupos ebben a konstrukcióban, hanem ez sokkal inkább egy határozott üzenet, egyféle kihívás a kerámiáról/porcelánról vallott nézeteknek.
Vida Judit művészete kapcsán több kritikusában felmerült, elharapódzott a dekonstrukció/dekonstruktív szó. A szó „lebontani, darabjaira szedni” jelentésének konnotációja egyértelműen negatív. (A kifejezést Jacques Derrida vezette be 1967-ben a heideggeri „leépítés” fordításaként.) A művész alkotásaiban semmiféle „dekonstruktív” elemet, szándékot nem látok, kivéve azt a pozitív magatartást, mellyel az alkotó az immár több évtizedes pályafutása során következetesen akarja nivellálni a képző- és iparművészet hagyományos sorrendiségét, és eltörölni annak mesterséges, akadémikus határait.
Írásom végén hadd legyek személyes. A kiállítás érvényessége még engem is meglepett, mivel negyed évszázaddal ezelőtt (1996-ban!) – a budapesti Műcsarnok munkatársaként – én rendezhettem Vida Judit kiállítását a Dorottya Galériában, ahol a most újra felfedezett munkáinak a többsége már látható volt.

Kozák Csaba
művészeti író

Fotók:
  1. Dèja Vu II.: porcelán, réz, 41 x 19 x 26 cm, 1990 (Fotó: Sulyok Miklós)
  2. Dèja Vu III.: porcelán, réz, 41 x 15 x 30 cm, 1990 (Fotó: Sulyok Miklós)
  3. Dèja Vu IX.: festett porcelán, réz, 70 x 15 x 40 cm, 1993 (Fotó: Sulyok Miklós)
  4. W.A.M. K-626: festett porcelán, réz, 60 x 26 x 85 cm, 1994 (Fotó: Sulyok Miklós)
  5. Egogeotika 1.: festett porcelán, réz, 58 x 72 x 53 cm, 1997 (Fotó: Sulyok Miklós)
  6. Egogeotika 2.: festett porcelán, réz, 36 x 38 x 20 cm, 1997 (Fotó: Sulyok Miklós)
  7. Egogeotika 7.: festett porcelán, réz, 36 x 45 x 55 cm, 1997 (Fotó: Sulyok Miklós)
  8. Egogeotika 9.: festett porcelán, réz, 34 x 40 x 60 cm, 1997 (Fotó: Sulyok Miklós)
  9. Vida Judit: Posztmodern design kiállítási enteriőrje, acb Galéria, Budapest, 2024 (Fotó: Tóth Dávid)
  10. Egogeotika 11.: festett porcelán, réz, 150 x 63 x 120 cm, 1997 (Fotó: Tóth Dávid)

Vélemény, hozzászólás?

Közelgő események
Ezeket is olvassa el
MIP_2024_1_10_Kosa_01

„Népi művészet”: design és/vagy identitás?

MIP_2024_1_Negykezes_09

Négykezes kotta

MIP_2024_1_9_Szebben_06

„Szebben nap sehol nem kél, mint Koreában”

MIP_2024_1_15_Vera_8

Vera Molnár, a grafikus design úttörője