Cikksorozatunkban a legkiemelkedőbb kortárs alkotóművésznők beszélgetnek életútjukról, alkotói szerepeikről és jövőképükről. Ezúttal Kecskés Orsolya ékszertervező művész kiemelkedően koherens szakmai életútjába és inspiratív gondolkodásába tekinthet bele az olvasó.
Miként indult a pályád? Testvéreddel, Kecskés Krisztina üvegművésszel mindketten szép és koherens, az egész alkotóművészeti közeget segítő utat jártok végig, mekkora szerepe volt ebben a családi háttérnek?
A pályámnak teljes mértékben volt családi indíttatása, mindkét szülőm művész, apukám szobrász, anyukám keramikus. Az apukám is ugyanabba a Kisképzőbe járt (a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium), voltak közös tanáraink is. Az alkotóművészeti közeg gyerekkorunktól magától értetődő volt, mi gyakorlatilag a szüleink műtermeiben nőttünk fel, nem is jártunk óvodába, napközibe. Apukám volt az első rajztanárom, ő készített fel a felvételire.
Az ötvösszakmára hogyan találtál rá?
Én voltam a kisebb gyerek, a családi sorban az utolsó. Biztos voltam benne, hogy sem keramikus, sem szobrász nem szeretnék lenni, arra törekedtem, hogy különbözzek. Üveges sem szerettem volna lenni, mert a nővérem az üveg szakra járt. Nagyon tetszett a bőr és az ötvös szak, de érdekelt a fotográfia is. Végül a jelentkezésnél az ötvös szakot írtam be elsőnek, mert a testvéremtől tudtam, hogy az ötvösteremnek van erkélye, és úgy gondoltam, hogy ez akkora „királyság”, hogy én ötvös leszek. Aztán kiderült, hogy van érzékem az ötvösséghez. Ennek folyományaként, bár a MOME-n nem volt erkély, oda is ötvös szakra jelentkeztem, addigra már biztos voltam benne, hogy ezt az utat szeretném járni.
„…nagyon formai gondolkodású vagyok, inkább ösztönös alkotó…”
Miből érezted, hogy van érzéked az ötvösséghez?
Amit készségszinten hoztam otthonról, az a formákban való gondolkodás (a családomban mindkét oldalról vannak szobrászok). A színekkel nem igazán tudok bánni, nagyon formai gondolkodású vagyok, és az ötvösségnek ez az egyik alapja. Közben meg is szerettem a szakmát a Kisképzőben töltött négy év alatt.
Az életutad rendkívül tervezettnek látszik, ugyanakkor ösztönösnek is. Tudatosan tervezted-tervezed a pályádat, vagy az intuícióidra hagyatkozol?
Inkább ösztönös alkotó vagyok, és az idő múlásával úgy látom, a folyamatos munka meghozza az eredményt. A mai Magyarországon előre tervezni nagyon nehéz, illetve lehetséges, de nem biztos, hogy minden a tervezett módon fog megvalósulni. Azonban ha kitartóan, konzekvensen jó tárgyakat készít az ember, az elkezd működni. Nem hiszem, hogy valaha óriási sztár leszek, de nem is ambicionálom.
Nem érzem, hogy ne tartoznál a legnevesebb tervezők közé, és ha kívülről nézem, akkor nagyon tervezettnek tűnik az életutad. Mikor tudatosult benned, hogy az ékszertervezéssel fogod ezt elérni?
Nem volt nagyon konkrét jövőképem annak ellenére, hogy iparművész családban nőttem fel. Nagyon kettévált a világ a rendszerváltás előtti és utáni helyzetre, ezért a szüleimtől nem igazán tudtam túlélési stratégiát ellesni, mert ők egy másik világban szocializálódtak. Az anyukám még az Iparművészeti Vállalat számára dolgozott, az általuk fenntartott galériákba és üzletekbe vitte a munkáit, ami egy központilag ellenőrzött és szervezett dolog volt. A rendszerváltás után minden széthullott, másrészről viszont egy nagyon optimista korszak volt a 2000-es évek. Az ötvösöknél liberalizálták a nemesfémhasználatot. Azért is volt, hogy a rendszerváltás előtt nem nagyon foglalkoztak ékszerrel az ötvösök, mert nem tudtak nemesfémhez jutni. Az én generációm kezdett el – mint iparművész – elsősorban ékszerekkel foglalkozni, és akkor nyíltak meg egymás után az olyan szakmai galériák is, mint az Ezüst Galéria, a Sterling és a Filter. Úgy tűnt, hogy ilyen lesz a világ, és egyre jobban divatba jön a kortárs ékszer, ezért volt ez az egyetlen út, amit magam előtt láttam. Az ékszerkészítés népszerűségének pragmatikusabb oka pedig az, hogy kis túlzással egy konyhaasztalon is meg lehet csinálni. Amikor kikerül az ember az iskolából, és van egy fogója meg egy kalapácsa, akkor nem tud nagyobb, gyakran ipari hátteret igénylő munkákat elvállalni, ezért bele is kényszerül az „ékszerdologba”, de nekem ez nem volt ellenemre. Hajlamos vagyok rá, hogy olyat tervezzek, amit magam is meg tudok csinálni, ezért maradtam az ékszernél.
Mi az, ami a leginkább motivál a munkásságodban, alkotói folyamatban?
Mindig a következő tárgy motivál, ami elkezd bizseregni a fejemben, mert ilyenkor azt érzem, hogy végtelen a lehetőségek száma, mindig lehet újat csinálni, és ez továbbvisz. Nem tudok belefásulni. A munkáim nagy részét formai elven csinálom, de ha elkezdek egy technikát, azt is szeretem megnézni, hogy az milyen lehetőségeket ad. Az utóbbi években elkezdtem zománcozni, azóta folyton azon gondolkozom, hogy lehetne úgy zománcozni, ahogy nem szoktak.
„a szakmát örömében csinálja az ember”
Az ékszertervezést oktatod is. Milyen szemlélet mentén oktatsz?
A legtöbb művésztanár nem tipikus tanár karakter. A művészeti oktatásban nincsenek abszolút igazságok, az számít, ha az ember önazonos. Ha elmondom, hogy én hogyan csináltam, hogy vált be nálam valami, és az őszinte és hiteles, akkor azzal adok valamit. Mindig igyekeztem megmutatni, hogy a szakmát örömében csinálja az ember. Ez nem egy olyan munka, amivel be tudom biztosítani a jövőt, viszont szeretem csinálni, amit csinálok – és ez egy olyan magas életminőséget ad cserébe, amit én az anyagi karrier elé helyezek.
Az oktatás mellett a másik látványos közösségi szerepvállalásod az Ékszerek Éjszakája, ma már Budapest Jewelry Week életre hívásában való részvétel, melyet a 2010-es évek egyik legkarakteresebb, női alkotókból álló szakmai közösség hozott létre. Hogyan jött létre ez a kezdeményezés?
Az, hogy a csoportban kizárólag nők (Huber Kinga, Kecskés Orsolya, Stomfai Krisztina, Vékony Fanni ékszertervezők és Pecsics Mária fotóművész) legyenek, nem volt szándékos, azonban a pályán nagyon sok a nő, és a segítő közösségbe való összeállás tipikus női tulajdonság, ezért ez organikusan alakult így. Kezdetben azzal a szándékkal álltunk össze, hogy a Design Hét Budapest alatt az ékszereinket a designközegbe beemelve mutassuk be, majd ezeket a müncheni Schmuck fesztivál ideje alatt is kiállíthassuk.
Az Ékszerek Éjszakáját a müncheni példára hoztuk létre, láttuk, hogy a Schmuck kiállítással egy időben mennyire pezsgő a szakmai élet, ismertük a magyar ékszertervezőkben lévő potenciált – hogy mennyire erős tárlatokat tudnának létrehozni, illetve szükségesnek láttuk a hazai közönség edukációját, azt, hogy megismerjék a különböző ékszerműfajok közti különbséget, és láthatóvá szerettük volna tenni a kortárs ékszert, amivel mi is foglalkozunk. A fő motivációnk a közönségteremtés volt, és szerettük volna, ha – ahogy azt kint láttuk, és ahogy itt is megvalósult –, az ékszerek kikerülnek a galériák közegéből. Az első alkalommal is volt például olyan kiállítás, ami egy fagylaltozóban valósult meg. A csoportunkhoz ebben az időben csatlakozott Dés-Kertész Dóra, Kerékgyártó Szilvia és egy kis időre Besnyői Rita is, így heten szerveztük az első rendezvényt.
Nagyra értékelem, hogy volt bennetek elhivatottság és lendület, hogy létrehozzátok az eseményt. Milyen okból adtátok át végül az esemény szervezését, és hogyan került át ez végül a H6, szintén női alkotókból álló ékszertervező csoporthoz?
Egész egyszerűen belefáradtunk. Önkéntes munkát végeztünk, ráadásul főképpen szervezői tevékenységet, ami egy másik szakma. A rendezvénysor életre hívása olyan volt, mint egy vonat elindítása: amikor beindul, akkor már könnyebben megy, de mi a nulláról kezdtük. Maga az átadás olyan szempontból könnyű volt, hogy letettük a terhet, ami azonban nehezítette, hogy az új szervezők megváltoztattak néhány dolgot, és ezt el kellett fogadnunk, hiszen onnantól ők dolgoztak vele, az esemény már nem csak a miénk volt. Most már viszont csak örülök, hogy a BJW megmaradt és fejlődik.
Maga a szervezés azért a H6-hoz került át, mert láttuk, hogy ők egy hasonlóan törekvő, fiatal csapat: energikusak, ambiciózusak, és ez tetszett nekünk. Azt szerettük volna, ha a fesztivál bekapcsolódik az európai vérkeringésbe, és ezt ők jól is csinálták, mert nyitottak voltak, és voltak nemzetközi kapcsolataik is.
Van, amikor az ember fiatal iparművész, és van, amikor átkerült az érett művész kategóriába. A Ti csoportotok ezen a felületen is össze tudott kapcsolódni?
Szerintem ez a folyamat egyénileg, belül zajlik, közösségileg én nem éltem meg ezt. Nyilván mindenkiben megvoltak a fentek és a lentek. Ez az átkerülés, amiről beszélünk, nekem meglepően jó érzés. Nagyon sokáig egy fiatal kislánynak gondoltam magam, egy örök kezdőnek, mert hajlamos vagyok az elégedetlenségre. Aztán most, hogy visszatekintek, rájövök, hogy mennyi mindent csináltam már. Amikor benne vagyok valamiben, akkor a dolgok mindig olyan befejezetlennek, tökéletlennek, átmenetinek tűnnek, de később visszanézve már látom az értékeket, és ez jó érzéssel tölt el.
Arról mit gondolsz, hogy elég nagy változásokat élünk meg, nemcsak környezeti és gazdasági, hanem kulturális értelemben is? Az a fajta kultúra, amelyben mi felnőttünk, kiveszik a világból, és teljesen más térben kell egy alkotónak megfelelni. Foglalkozol ezzel az értékváltással?
Látom, hogy vannak ezek a jelenségek, de az én világomban ez annyira még nem jelent meg, másrészt meg nem tudok vele mit kezdeni, nincs B tervem. Harmadrészt meg úgy gondolom, hogy az ékszer, ellentétben a többi tárggyal, annyira személyes dolog, hogy semmi másért nem veszik az emberek, csak hogy örömet okozzanak maguknak vagy másnak, és erről nem fognak lemondani soha. Érdekes tapasztalat, hogy a koronavírus-járvány alatt több régi vásárlóm visszatért: volt olyan, aki 10-15 éve nem vásárolt, de ebben az időszakban új ékszerrel vidította fel magát. Én abban bízom, ha jön is a világvége, attól még jó pár ékszert el fogok tudni adni!
Az eddigi életpályádat nézve van/maradt hiányérzeted?
Hiányérzeteim, ha vannak, saját magammal kapcsolatban vannak, úgy érzem, hogy még sok mindent kellene tanulnom. A díjak kapcsán nincs. Alapvetően nekem mindig szerencsém volt, és elégedett vagyok.
Koós Daniella
formatervező, egyetemi docens
Fotók:
- „Szirom” karkötő; öntött ezüst; 80 x 80 x 50 cm; 2022 (Fotó: Tarján Gergely)
- „Május” bross; vegyes technika; 80 x 80 x 40 cm; 2014 (Fotó: Pecsics Mária)
- „Mennydörgés” bross; vegyes technika; 70 x 70 x 50 cm; 2014 (Fotó: Pecsics Mária)
- „Viharfelhő” nyakék; vegyes technika; 30 x 10 x 6 cm; 2014 (Fotó: Pecsics Mária)
- „Felhő” bross; öntött ezüst; 70 x 70 cm; 2019 (Fotó: Kaunitz Tamás)
- Fekete edények; zománcozott vörösréz; 80 x 80 x 50 cm; 2020 (Fotó: Tarján Gergely)
- Zománcozott edények; zománcozott vörösréz; 5 x 5, 16 x 16 cm; 2021 (Fotó: Tarján Gergely)
- Szervírozó kanalak; zománcozott vörösréz; 5 x 25 cm; 2021 (Tarján Gergely)
