Kitekintés a München Jewellery Week 2026-ra
A kortárs ékszerművészet iránt elkötelezett szemlélőként immár másfél évtizede rendszeresen látogatom a címben szereplő eseménysorozatot, amely a műfaj legmeghatározóbb nemzetközi fóruma. 1959 óta rendezik meg évente a bajor fővárosban. Ilyenkor városszerte több tucat szatellitkiállítás mellett múzeumok (Pinakothek der Moderne, Staatliche Antikensammlungen) és egyéb kiállítóhelyek várják az érdeklődőket, továbbá a Messe, azaz a Müncheni Nemzetközi Vásár (IHM) is külön pavilont szentel a szakterületnek. Idén több mint száz kiállításra gyarapodott a kínálat, ami gyakorlatilag befogadhatatlan mennyiséget jelent. Ez a világ legnagyobb fesztiválja, amelyet idén 2026. március 4. és 8. között rendeztek meg.
Ahogy a legtöbb művészeti területen, itt is kirajzolódik egyfajta hierarchia. Az elsődleges körbe tartoznak a nemzetközi ismertségnek örvendő, kanonizált alkotók reprezentatív életmű-katalógusokkal; munkáik nemzetközi közgyűjteményekben szerepelnek, emellett pedig többnyire professzori pozícióban tanítanak valamelyik rangos egyetemen (én csak „halhatatlanoknak” hívom őket). Ezt a réteget követi a feltörekvők többezres tábora, akik szintén erre tették fel az életüket, de a nagy számok törvénye alapján csak a legtehetségesebb és legjobban menedzselt töredékük jut fel idővel a „halhatatlanok” elit klubjába. Ugyanakkor számukra is teremhet babér nemzeti szinten.
„kanonizált alkotók és feltörekvő tehetségek”
Filmes analógiával élve a müncheni „A” kategóriás fesztivál, ahol a szereplés komoly szakmai rangot jelent. Van még néhány hasonló súlyú esemény is (például az amszterdami Sieraad Art Fair, a Barcelona Jewellery Week stb.) az „A” mezőnyben. Mellettük létezik számos „B” kategóriás fesztivál is: ilyen térségünkben a Budapest Jewellery Week, az InFlow, a Bukarest Jewellery Week, az Author, az Athen Jewellery Week stb. Ezek a feltörekvő alkotók terepei, akik, amennyiben elnyernek díjakat, meghívást kaphatnak további nemzetközi fórumokra is, vagy például önálló kiállítást rendezhetnek egy-egy nívós színtéren.
Mindez nélkülözhetetlen nemzetközi tapasztalatokat jelent számukra, ahol a kiugró tehetség mellett stabilan kvalitásos munkák és következetes kitartás szükséges. Természetesen vannak olyan egyetemek, amelyek diplomái fontos ajtókat tudnak kinyitni, de a hazai képzőhelyek adottságai ezen a téren jelenleg korlátozottabbak. Persze az átütő tehetség utat talál reménytelenebb pozíciókból is, de ez ritka.
SCHMUCK 2026 kiállítás
A vásárban a téma szempontjából legfontosabb kiállítás a SCHMUCK 2026 volt, amelynek kurátora ezúttal a Pforzheimben élő, vietnámi származású Sam Tho Duong ékszertervező. Idén az 1046 beérkezett pályázatból 69 művet választott ki 68 ország alkotóitól.
Egy „halhatatlan” művész rendszerint retrospektív bemutatkozási lehetőséget kap egy-egy vitrinsorban; ez idén a tokiói születésű (1947), Münchenben élő Erico Nagai volt, aki 1968-tól a Művészeti Akadémián tanult és szerzett diplomát, majd oktatott. Egyik legszebb kiállított darabja egy egyenlő oldalú, háromszög formátumú bross volt, amelynek csúcsait egy-egy háromkaréjos, fehér zománcú virágforma ékítette tűzopál berakással, és további három ugyanilyen díszítőelemmel kiegészülve alkották az ékszer alsó rétegét. Erre rétegződött egy ellentétes pozicionálású arany – szintén háromszöges elrendezésű körelemekből formált – áttört front. Emellett a japán lakkművészet remekeit idéző, ugyanakkor modern formavilágú ékszerek, minuciózus aranygyűrűk, láncok és nyakékek sorát láthattuk.
Komoly elismerés pályázóként bekerülni a SCHMUCK mezőnyébe, ezért is volt szakmai büszkeséggel eltöltő érzés, hogy Fábián Veronika mellett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen diplomázott Zilahi Antal is három brossal képviseltette magát. Fábián évek óta alkot nyakláncokat; fekete-fehér nyakékét más rendeltetésű üvegek sajátos dekonstrukciójával és újraértelmezésével hozta létre. Zilahi pedig a foncsorozás során keletkező technológiai esetlegességekre és hibákra építette lekerekített, téglányforma brossainak egyedi, eltérő mintázatát. Ő külön kis standot is létrehozott alkotásainak, akárcsak az elsődlegesen ezüstműves munkákkal és ékszerekkel szereplő B. Horváth Brigitta, a kortárs magyar ötvösművészet kiválósága. A nívósabb kiállítások (Frame, Masters of Design, Talente – Masters of the Future) mellett kisebb-nagyobb standokon ötvösök tucatjai szerepeltek munkáikkal megannyi nemzetből.
Progresszív ékszerművészeti galériák
A Frame szekcióban a progresszív ékszerművészeti irányzatokat képviselő galériák szerepelnek nagyobb standokkal. Vannak állandó kiállítók, mint például a holland Galerie Marzee, amelynek művészköréhez Fábián Veronika is tartozik; tőle itt is egy üvegnyakéket, valamint üveggyűrűket láthattunk. E patinás galéria válogatása részben a „halhatatlanok” alkotásait mutatja be, ugyanakkor a feltörekvők legígéretesebb nemzetközi tehetségei is bebocsátást nyerhetnek, amihez a kiugró invenció mellett a reprezentatív szakmai önéletrajz is elengedhetetlen. A többi galéria jelenléte rendszeresen változik a világ megannyi tájáról; amíg a korábbi években három-négy szerepelt a kínálatban, ma már nyolc-tíz. A Frame galériái eladó alkotásokat kínálnak, több esetében az árakat is transzparensen feltüntetve. Ez azért felettébb hasznos, mert releváns viszonyítási pontot kínál az alkotók számára, ugyanis a hazai művészeti felsőoktatásban a műtárgypiaci árazás módszertana hagyományosan nem képezi a tananyag részét, így a pályakezdő művészek nehéz helyzetben vannak e téren.
„releváns viszonyítási pontok a műtárgypiacon”
A vásár után a városban zajló számos kísérőrendezvény egy részének megtekintése következett. Elsőként a Handwerkskammer für München und Oberbayern által fenntartott Galerie Handwerk kétszintes, tágas kiállítótermét kerestem fel, amely gyakorta rendez tematikus retrospektív tárlatokat.
Ezúttal 1948-tól a jelenig ívelő korszak művészi ékszereiből kínált rangos nemzetközi keresztmetszetet, méghozzá 77, javarészt „halhatatlan” alkotó több mint 250 munkáján keresztül. Hermann Jünger, Jiro Kamata, Peter Bauhuis, David Bielander, Manfred Bischoff, Helen Britton, Gerd Rothmann, Claus Bury, Karl Fritsch, Georg Dobler, Bruce Metcalf és Otto Künzli csak néhány jól csengő név a kiállítók sorából.
Az ékszerek változatos és kvalitásos gyűjteményét helyenként eredeti tervek és vázlatrajzok is kiegészítették. Az itteni díszvendég az 1930-as születésű, világhírű Helen Williams Drutt galerista, gyűjtő, kurátor, szakíró és egyetemi oktató volt az Egyesült Államokból, akit a szakmában gyakran csak a műfaj „keresztanyjaként” (godmother) vagy „királynőjeként” (queen) említenek. A képzőművészek a posztmodern kor elején kezdtek új médiumokat keresve rátalálni az iparművészet műfajaira, majd az utóbbi területek szenzibilisebb alkotói is reflexszerűen fordultak a képzőművészet felé. E jelenség ma már közismert, de a korai hetvenes években Drutt az elsők között írta le ezt a jelenséget az Egyesült Államokban, illetve kiállításaival, katalógusaival, oktatói és népszerűsítő tevékenységével erőteljesen katalizálta is az ötvösség, a kerámia és a textil területeit. Arra inspirálta ezeknek a szakágaknak a képviselőit, hogy a korábbi megszokott tárgytípusoktól és funkcióktól mozduljanak el az autonóm műalkotások irányába. Igyekezetével divatot teremtett, és az amerikai viszonylatban megkerülhetetlen szereplővé vált, mi több, 1995-től tizenegy jelentős múzeumot látogatott végig a világon Montreáltól Szentpétervárig, és mindegyik vezetőit meggyőzte a kortárs művészi ékszer gyűjtésének fontosságáról, illetve mindegyiknek adományozott egy alapozó gyűjteményt. Ez valódi kultúrdiplomáciai teljesítmény!
A Galerie Handwerktől pár száz méterre – egy gyönyörű barokk templom szomszédságában – található a Bajor Kereskedelmi és Iparkamara (Bayerischer Kunstgewerbeverein) galériája, amely egy design shop és egy kiállítótér hibridje. Itt One hundred views of Japan címmel tizenöt, javarészt japán alkotó munkáit láthattuk. A minden tekintetben izgalmas művekhez művészenként egy-egy koncepcióleírás kapcsolódott, ám a konkrét darabokról technikai paramétereket nem közöltek, legfeljebb az árukat, tekintve, hogy kereskedelmi galériáról van szó.
A különleges japán lakkművészet tárgyai vagy a mokume gane és megannyi más technika itt látható alkotásai rendkívüli technológiai felkészültségről árulkodtak. Ryuhei Sako fedeles kis dobozainak mintázatát például harminc különböző fémréteg magas hőmérsékleten történő összehegesztésével (fúziójával) és többszöri hajtogatásával érte el. Ezután az így kapott mintázatú ötvözetből hengerelte ki a lemezt, amelyből felhúzással alakította ki az edénytesteket. Koichi Io háromlábú kis edényeket állított ki, vélhetően az egyik ősi japán fémötvözetből, amely a shibuichi, egy rész ezüst és három rész réz ötvözete. A különleges felhúzási művelet, azaz a végleges formák elérése után a patinázási eljárások következtek, melyek során kémiai úton érte el a karakteresen eltérő színeket.
A Gallery Quittenbaum Stay a while címmel papírmasétárgyakból rendezett tárlatot Marianne Schliwinski és Jürgen Eickhoff közreműködésével. Utóbbi e historikus technológiát élesztette újjá karakteres, pillekönnyű tálai és edényei készítéséhez, melyek dekoratív elemei lehetnek bármely modern enteriőrnek. E technika munkaigényessége vetekszik a hagyományos fémfelhúzással, anyagszerűségéből adódó tartóssága és sérülékenysége azonban kérdéseket vet fel a fémből készült tárgyakkal összevetve. Eickhoff felesége kisebb munkákat jegyzett ugyanitt, ugyancsak papírmasé hordozókon, kollázsszerű képek formájában. E galéria aukciókat is szervez, kirakatában néhány, műtárgypiaci szempontból meghatározó darab is helyet kapott.
A város egy másik szegletében láthattam a kiváló szlovák művésznő, Jana Machatová és férje, Peter Machata Daily Records című kiállítását egy kis fotóstúdióban. Ők a feltörekvő tábor felső harmadába sorolható, nemzetközileg is évek óta jól ismert és magasan képzett alkotópárosok közé tartoznak.
Jana Machatová ékszerein a főszereplők rendszerint fahordozón megjelenő, ezüstdrótból hajlított alakok; megjelenésüket néhol porcelán, néhol ásványok egészítik ki. Az ékszerek narratív jellegét a címadások is erősítik. Férje ezúttal fából faragott, anatómiai hűséggel kidolgozott részleteket készített ékszereire, a saját ujjainak formavilágát transzponálva a műtárgyakra.
A fesztivál keretében megvalósuló kiállítások heterogén színvonala miatt a szakmai rutin elengedhetetlen ahhoz, hogy felismerjük a szűkebb szelekciót jelentő, valóban progresszív alkotásokat. A kiemelkedő kvalitású darabok egyes helyszíneken koncentráltabban, máshol szórványosan – a populárisabb tömegbe ágyazva – érhetők el. A Jillian Moore & J is for Jewellery című csoportos tárlat az utóbbi jelenséget példázta. A számos nemzetiségből verbuvált tizennégy alkotó művei közül egyedül a spanyol Esteban Erosky zománcozott brossai emelkedtek ki, bár ezek invenciója is elmaradt a várakozásoktól.
Pár száz méterrel arrébb, egy régi gyógyszertárban All In címmel rendeztek csoportos tárlatot, melynek különlegessége, hogy a hagyományos kurátori szűrőt nélkülözve szélesre tárták a kaput a jelentkezők előtt: a már-már kanonizált művészektől a szinte pályakezdőkig bárki szerepelhetett. Az összhatást leginkább egy borászati párhuzammal, a vakkóstolással tudnám érzékeltetni. A kartondobozokon installált tárgyakhoz cím, anyagmeghatározás és koncepció-leírás tartozott, ám a művész neve és nemzetisége nélkül, ami izgalmas befogadói helyzetet teremtett.
A királyi palota Residenz parkra néző szárnyán az Infinity / Ten positions. One hundred rings című, látványosan installált tárlat „halhatatlan” művészeket is felvonultatott. Tíz művésztől száz gyűrűt láthattunk. David Bielander, Karl Fritsch, Daniel Kruger, Shinji Nakaba és Philip Sajet csak néhány név a listáról. A látogatók a kortárs ékszerművészet ikonikus darabjainak rendkívül változatos sorát szemlélhették meg.
Kortárs ékszer – provokatív formanyelv
Zárásképpen egy évek óta tapasztalt jelenséget szeretnék elemezni: a több mint száz tárlat javarésze csoportos, tehát rengeteg feltörekvő művész verseng egymással a látogatók, de főleg a kurátorok, a galeristák és a gyűjtők figyelméért. Sokan vélik úgy, hogy szélsőséges formanyelvvel tudnak kitűnni a tömegből.
„feszültség az elmélet és valóság között”
Amíg ez a tendencia csak a kiállítók szűk rétegét (1–2%) jellemzi, addig szerves része a diskurzusnak, de amikor a teljes felhozatal jelentős hányada (20–30%) sorolható ide, az már kritikus tendencia. Másfelől azonban az ilyen extrém tárgyak a „talking object” jelenség elvén hamarabb indukálnak értelmező beszélgetést a művész és a látogató között, mely interakció a visszafogottabb alkotások esetén nem biztos, hogy megvalósulna. Amikor a látogató konvencionálisabb látvánnyal szembesül, talán szótlanul távozik, és idővel az emléknyomok is elhalványulnak.
Az egyik ilyen tárlat huszonhat osztrák művész társulásával a Spompanadeln című volt, amelyben a német tájszó bohóckodást, huncutkodást jelent. És valóban, az elegáns Room to dream néven futó belvárosi bútorszalon bútorain installált tárgyak többsége tudatosan feszegette az ékszer és a viselhetőség határait. Haldis Scheicher például búvárpipa-csutorákat alkalmazott függőin.
Az általam látott legprovokatívabb tárlat a Selling Face című, 21 ország 44 művészének munkáit felvonultató kiállítás volt. A felhívás arról szólt, hogy az alkotók reflektáljanak a social media, az online megjelenés és a kapitalizmus viszonylataiban arra, hogyan alakul az önképük. Itt is határfeszegető darabok sorát láthattuk; a művek többsége az autonóm plasztika és a performanszkellék határmezsgyéjén mozgott, a funkcionális viselhetőség igénye nélkül. Ottjártunkkor a diskurzus elmaradt, így az elméleti háttér és a tárgyi valóság közötti feszültség feloldatlan maradt. Látogatásom célja a nemzetközi trendek megismerése volt – e tekintetben a 2026-os München Jewellery Week ismét megkerülhetetlen tapasztalatokkal szolgált.
Simonyi István
művészettörténész
Főcímkép:
Bernhard Schobinger: Vier Vögel (Négy madár) – nyakék; vegyes technika (ötvösmunka, applikáció); acél, arany, ezüst, fekete gyémánt, gyöngy, festék; elemek: (4x) 4×4,5×1,8 cm; 2007 (Fotó: Simonyi István)
