Korongosok és vendégfestők

MIP_2024_1_5_Korongosok_001

Kulturális kölcsönhatások a Herendi Porcelánmanufaktúra első száz évében

A Herendi Porcelánmanufaktúránál a cég 1948-as államosításáig – ahogy Európa-szerte – bevett szokás volt a külföldi mesterek foglalkoztatása, és ezzel párhuzamosan helyi festők, korongosok külföldi tanulmányútjának, szakmai tapasztalatszerzésének elősegítése. 1976-ban Molnár László a rendelkezésre álló források alapján összegyűjtötte a herendi gyár első száz évének munkásait, akik között számos külföldi és beazonosíthatatlan származású személy is szerepelt.1 Sajnos, többségük esetében csak nevük ismert, ám akadtak olyanok, akiknél nyomon követhető tapasztalatszerzésük, tudáscseréjük egy-egy állomása. Hiányos életútjukból így is jól kirajzolódik, hogy Herend aktív helyszíne volt nemcsak az Osztrák–Magyar Monarchiát, hanem Németországot is magában foglaló és átszövő munkaerővándorlásnak, kulturális tudáscserének.
A 19. század második felére az egyre gyorsabban iparosodó és professzionalizálódó cseh- és bajorországi porcelánipar munkaerőtöbblettel rendelkezett, így a helyzetükkel elégedetlen, munkanélküli vagy több fizetésre, új kihívásokra vágyó festők, korongosok keleti irányba indultak.2 Ennek eredményeképpen az 1840-es évektől szinte nem volt olyan év, amikor egy-egy külföldi mester, betanított munkás ne dolgozott volna Herenden. Természetesen tudásuk, tapasztalatuk nagyon eltérő volt, sokat számított az, hogy hol és mit dolgoztak, tanultak korábban.

Kezdetben elsősorban a környékbeli fazekasmunkákhoz hasonló, ám már kék bécsi szegéllyel is ellátott tárgyak készültek az alapító Stingl Vince és néhány alkalmazottja által.3 A változást Fischer Mór 1839-es megjelenése jelentette, aki a sikeres cseh gyárak üzletfilozófiáját követve, főként piacképes biedermeier és neobarokk stílusú porcelántárgyak előállításába kezdett.4 Ehhez pedig szüksége volt a minták és motívumok festési technikáit ismerő külföldi szakemberekre. Az első – feltételezhetően csehországi származású – festő Johann Mayer volt, aki már az 1840-es évek elejétől Herenden dolgozott. Mayer a korszakban megszokott módon aztán több gyárban, műhelyben is megfordult, s Telkibánya és Regéc után a Prága melletti Karolinenthalban bukkant fel 1857-ben. Őt követte többek között Anton Hoffmann és Alexander Müller. Mindketten a csehországi Schlaggenwaldból, az 1792-ben alapított, majd később Haas&Czjzek néven világhírnevet szerző porcelángyárból érkeztek. A következő évtizedekben is az Osztrák–Magyar Monarchia belső határain belüli területekről, elsősorban Karlsbad (Karlovy Vary) környéki gyárakból szerződtettek szakmunkásokat, akik egy-két hónapig, vagy akár több évig is itt tartózkodhattak.

A munkaerővándorlás a 19. század utolsó harmadától kétirányú lett. A magyar festők, korongosok esetében nem elsősorban gazdasági indokok, hanem a szakmai tapasztalatszerzés vagy a vállalat tulajdonosának innovációs vágya állhatott a háttérben. A német, cseh, valamint a magyar porcelánipar közötti eltérő léptékek miatt természetesen jóval kevesebb volt azoknak a száma, akik Magyarországról indultak nyugat felé.
Herenden csak az 1890-es években jött létre tanonciskola, míg a nagy nyugat-európai manufaktúrákban, így például Sevres-ben már több mint száz, de a cseh porcelánipar központjának számító Karlsbadban is már ötven évvel korábban létezett képzőintézmény. Igaz, Fischer Mór az 1850-es évek közepén többek között a Pester Lloyd hasábjain toborzott tanoncokat, ám a képzés még nem kidolgozott tanrend szerint történt, illetve a tanoncok száma is változó volt.
A 19. század utolsó évtizedeire már Magyarországon is kialakult az intézményes képzés, a néhány jelentősebb gyár mellett például a budapesti községi iparrajziskolában. Sőt, a megnövekedett megrendelői igények miatt egyes kereskedők is alkalmaztak, „képeztek” olyanokat, akik, ha kellett, gyorsan tudtak hibákat javítani, elfedni. Természetesen megfelelő fizetésért cserébe itt is felbukkanhatott olykor jól képzett és/vagy tehetséges hazai és külföldi festő.

A porcelánfestők legtöbb esetben speciális tudással rendelkeztek, a legjobbak közülük egy-egy minta elkészítésében váltak igazán profivá. A Herenden megfordult és azonosítható külföldiek között volt olyan, aki a kínai, keleties figurális festésben, míg mások virágminták, ornamentikák alkotásában hozott újat – ezzel közvetve is hatottak az új minták, motívumok kialakulására. A megrendelésektől függően elsősorban ők tanították be, képezték át a helyi festőket az általuk már ismert új technikákra, de természetesen a tehetséges herendiek maguk is elsajátíthatták azt egy-egy késztermék vagy mintakép alapján.

Míg a herendi és környékbeli porcelánfestők és szakmunkások többsége egész életében itt dolgozott, addig a külföldiek több helyről hozták tudásukat, tapasztalataikat. Léteztek kivételek is: ilyen volt például Edl István, aki 1886 és 1897 között, később több alkalommal is Herenden dolgozott. Leginkább a madár- és keleti kompozíciók festését sajátította el, 1896-ban nyolc hónapig a felső-sziléziai Tillowitzben (Tulovice), majd közel egy évet thüringiai gyárakban festősködött. Miután hazatért, előbb Hüttl Tivadar budapesti gyárában, majd ismét Herenden (már mint főfestő) dolgozott. Az általa festett porcelántárgyak komoly sikereket értek el az 1911-es Torinói Nemzetközi Kiállításon.
A Fischer Mór és unokája, Farkasházy Jenő közötti évtizedeket alapvetően a tömeggyártásra való átállás jellemezte, ez idő alatt kevés új minta és modell született. Ennek következtében a betanított munkát döntően helyiekkel oldották meg, igaz, vezető pozícióba Csehországból szerződtettek szakembereket. Azonban ezek a kísérletezések rövid életűek és veszteségesek voltak.

Farkasházy Jenő 1896-ban vette át a vállalatot, és már a kezdetektől tudatosan Fischer Mór klasszikus dekorjaihoz és modelljeihez tért vissza, majd a századfordulótól a szecesszió sikerén felbuzdulva ő is ebbe az irányba fordult. Annyi biztos, hogy Farkasházy kreatív művészként leginkább maga kísérletezett új mintákkal, amelyek azonban már nem elsősorban a német és cseh, hanem a francia porcelánművészet hatásait idézték. Új technikákkal és technológiákkal próbálkozott, amelyek kivitelezése szintén a helyi munkások és az időközben tanoncoktatásban részesült fiatalok ügyességét dicséri. Azonban nagyon kevés forrás tanúskodik arról, hogy ezekben az években voltak-e külföldi alkalmazottai. A rendkívül kreatív Farkasházy a pate sur pate technikával készült vázák mellett például a Wedgwood-plakettek mintájára ismert személyeket ábrázoló sorozatba is kezdett, ám végül egyik sem vált a gyártás részévé. Szerteágazó érdeklődése és bohém természete miatt ezek az új termékek, művészeti alkotások kis számban készültek, így alig váltak ismertté az európai porcelánpiacon.

Az első világháborút követően a politikai és gazdasági átalakulások az európai porcelánpiacot is átrendezték. Herend mind export, mind import szempontjából nagyban függött ettől, helyzetét nehezítette a Monarchia közös piacának megszűnése. A létrejövő új közép-európai államok természetesen a munkavállalást, munkaerővándorlást is szabályozták, szerződni csak államközi egyezmények alapján lehetett. Az 1920-as években az átalakuló csehszlovákiai porcelánipar túltermelése miatt nagy számban próbáltak szerencsét külföldi, elsősorban német származású festők, korongosok és más szakmunkások Magyarországon5. 1923-tól a második világháború kitöréséig mintegy félszáz német és csehszlovák állampolgár dolgozott Herenden. A csehszlovákiai gyárak mellett a bajorországi Nyphemburgból, Thüringiából és Meissenből is érkeztek. Az Osztrák-Magyar Monarchia határvárosában, Asch-ban (Aš) született Richard Roth például egyik alapítója volt a herendi futballcsapatnak, míg az elbogeni-i (Loket) Walter Waldmann és grassett-i születésű Albert Keilwerth a nagy német és csehországi gyárakban szerzett tudásuknak köszönhetően a legjobb festőnek számítottak ezekben az években.6
A herendi festők közül a külföldre szerződők elsősorban az augarteni gyárhoz kerültek, így például Grund Márton is, aki 1928-ban szerződött Bécsbe.7 Az 1920-as évek közepétől Bécs mellett németországi tanulmányutakon is részt vettek a legjobbnak ítélt festők, így Ulrich Károly is, aki később a gyár üzemvezetője lett. A korábbiakhoz hasonlóan továbbra is előfordult, hogy a herendi festők más magyar gyáraknál, műhelyeknél próbáltak szerencsét, majd tértek vissza.
A frissen végzett tanoncok közül az 1920-as évek második felében többen Kanadába- és Brazíliába költöztek. Leveleik alapján azonban visszavágytak és hamarosan ismét Herenden dolgoztak. Ám tudásukkal közvetve és közvetlenül is gazdagították a tengerentúli porcelánművészetet.

A manufaktúra irányításában 1929-ben strukturális váltás történt, ennek egyik fontos eredménye az önálló művészeti tanácsadói státusz létrehozása lett. Erre az ismert szobrászt Telcs Edét szerződtették, akinek feladata a művészeti irány meghatározása, a tervezés és innováció koordinálása lett. A professzionalizálódó vállalatvezetésben szerepet kapott Fischer Emil is, aki a Monarchia legismertebb iparművészeti képzőintézményében, a teplicei (Teplitz) kerámiaipari iskolában tanult, és az európai gyártókat és nagykereskedőket szinte kivétel nélkül jól ismerte. Kapcsolathálójának köszönhetően a két világháború között a legjobb csehországi festőket, korongosokat sikerült hosszabb-rövidebb időre alkalmazni Herenden.
Amíg korábbi időszakok esetében meglehetősen nehéz meghatározni egy-egy minta alkotóját, addig az 1920-as második felétől alkalmazott tervezők,8 iparművészek és szobrászok által jegyzett alkotások adatai nagyrészt megjelennek a mintakönyvekben, a dekor betűjelek lapjain. Ez pedig az állandó problémának számító hamisítással és zugfestéssel szemben bizonyítékot jelenthettek a vállalat számára. A tervező művészek mellett ekkortól egyértelműbb szerepet kaptak a nagy tudással és tapasztalattal rendelkező főfestők (ekkora már festő dinasztiák tagjai) is, a legértékesebb és nagy sajtóvisszhangot kiváltó tárgyak kapcsán az ő nevük is ismerté válhatott. Sőt, az itt alkalmazott német és cseh festők az új művészeti irány részét képező magyaros motívumukkal, mintakészletekkel és kisplasztikák formavilágával gazdagították tudásukat és vitték azt tovább magukkal, amikor eltávoztak.
A Herendi Porcelánmanufaktúra első száz évének sikerei természetesen az elkészült tárgyakhoz kötődtek. A 19. században kevésbé volt bevett készítőik szignózása, sőt, a kézjeggyel ellátott tárgyak esetében gyakran felmerült a hamisítás vádja. 1923-tól ezt is szabályozta az új vállalatvezetés. Egyértelműbb lett a feladatok elosztása, ellenőrzése. Ezzel természetesen a hamisítások nem szűntek meg, de csökkentek, így már több esélye volt a vállalatnak, hogy akár bíróság előtt bizonyítsa igazát.

A Herendi Porcelánmanufaktúra nemzetközi hírnevének fontos, ám láthatatlan alkotói voltak azok a festők, korongosok és más szakmunkát végzők, akik tudásukat és tapasztalatukat számos helyről gazdagíthatták. Komoly szerepe volt a manufaktúra folyamatos megújulásában a nemzetközi kapcsolatoknak, nemcsak a határtalan művészetnek, hanem azoknak a külföldieknek is, akik új stílusokat, technikákat honosítottak meg. Mivel a 20. század közepéig (különösen is 1918-ig) bevett volt a munkaerővándorlás ebben az ágazatban is, ezért direkt és indirekt tudáscsere egyaránt jellemezte a porcelánipart. Ez pedig – bár okozott konkurenciaharcokat és feszültségeket, de végső soron – gazdagította a ma is sokszínűnek tartott európai porcelánművészetet, és benne a szinte – kezdetektől elismert szerepet játszó Herendet.

Szűts István Gergely
PhD, történész

Jegyzetek:
  1. Molnár László: A Herendi porcelángyár munkásai. Művészettörténeti Értesítő, 1976, 2, 110–123.
  2. Szűts István Gergely: A Herendi Porcelánmanufaktúra története a 20. század első felében. PhD-disszertáció (PPKE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola). Budapest, 2017.
  3. Balla Gabriella: Herend. A Herendi Porcelánmanufaktúra története. Herend, 2003, 32.
  4. Balla 2003, 42.
  5. Szűts 2017, 123-126.
  6. Szűts, István Gergely: Sudetendeutsche Porzellanmaler in Ungarn. Sudetenland. Europaische Kulturzeitschrift, 2022, 3–4, 66–68.
  7. Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára, a Herendi Porcelángyár Rt. iratai: MNL VeML XI.46.c.aa.33.tétel. 1929. június 1.
  8. 1924-től 1945-ig 154 tervezővel kötött szerződést a Herendi Porcelángyár Rt. Sikota Győző: Herend porcelánművészete. Budapest, Műszaki Kiadó, 1976, 76.

Fotók:
  1. Herendi munkások az 1920-as években (forrás: Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Vármegyei Levéltára)
  2. Főfestők: Schindler Antal, Ulrich Károly és Édl István (forrás: Herendi Porcelánművészeti Múzeum Fotó- és Diatár)
  3. Gyümölcsállvány japonizáló festéssel; festő: Karel Wellner; m: 17, Ø:28 cm, 1900 körül (forrás: Mádi-Lekli gyűjtemény)
  4. Gyümölcsállvány japonizáló festéssel; festő: Karel Wellner; m: 17, Ø:28 cm, 1900 körül (forrás: Mádi-Lekli gyűjtemény)
  5. Karel Wellner porcelánfestő szignója (Gyümölcsállvány japonizáló festéssel, m: 17, Ø:28 cm, 1900 körül, forrás: Mádi-Lekli gyűjtemény)

Vélemény, hozzászólás?

Közelgő események
Kiállítás megnyitó / Országos Kerámiaművészeti Triennálé

Jövőkép / a hagyomány folytatása címmel a kerámiaszobrászat, a stúdió kerámia mellett design, ill. kézműves edény és installáció kategóriában szerepelnek alkotások a kiállításon. 7626 Pécs, Felsővámház utca 52.

Kiállítás megnyitó / Réteg–Rend

A gödöllői Várkapitányi Lakban július 14-ig tekinthető meg Katona Szabó Erzsébet (1952-2024) textilművész kiállítása, bemutatva az alkotói korszakokat a kárpitoktól kezdve az öltözékeken át a bőrkollázsokig. Várkapitányi Lak – 2100 Gödöllő, Szabadság út 2.

Ezeket is olvassa el
Szemelyes_Keppel_15

Személyes geometria

Forma_Somogyi_02

A forma evolúciója és revolúciója 2.0

Remeny_Prokopp_11

Remény…

Az_ekszer_05

Az ékszer aranykora