Elekes Gyula kiállítása a kecskeméti Kápolna Galériában 2026. február 19. és március 14. között
Ahhoz, hogy valaki ilyen mesterien legyen képes érzelmeket átadni műalkotásokon keresztül; felmutatni a hagyományok lényegét, mégpedig azokét, amelyek nem a külsőségekben rejlenek, hanem az emberi lélek sokkal mélyebb rejtekeiből hívhatók elő; gesztusok által megsejtetni; archaikus motívumokkal az időtlenségbe helyezni; kifürkészni az emberélet olyan pillanatait, amelyeket egy bizonyos életkorban mindegyikünknek meg kell ismernie, éljen a Föld bármely szegletén; és mindezt úgy ábrázolni, hogy az általánosban megjelenjen az egyedi, és az egyediből kikövetkeztethető legyen az általános… nos, ahhoz, hogy valaki e képességek birtokában legyen, valószínűleg saját tapasztalatokból kell merítenie, mindezeket átélni, átérezni, megküzdenie velük vagy értük, maradéktalanul megismerni az ember lényegét adó, az igaz, befogadó, örök értékekkel bíró emberré válás folyamatát.
Erre utal a kiállítás címe is, a keresztényüldözések korából származó szállóige, amit a Rómából menekülő Péter tesz fel Jézusnak: Quo vadis, Domine? (Hová mész, Uram?). A teljesség kedvéért pedig a válasz: „Rómába megyek, hogy helyetted megfeszítsenek”.
Elekes Gyulát nagyon szeretik az égiek. Ugyanis könyörtelenül megkapta azokat a terheket, megpróbáltatásokat, amelyek nélkül a szenzorai soha nem alakultak volna ennyire kifinomulttá, nem születtek volna meg benne azok a gondolatok, képek, amelyek a kiállításon körülvesznek bennünket. Nem tudna olyan érzékletesen közvetíteni, ahogyan teszi, ha nem akkor és nem oda születik, amikor és ahova. Például nem bármely korban és nem bárhol darálták be a magyar nyelvű bibliák lapjait, és használták fel azokat tisztálkodási célra készült papírtermékekhez. De Elekes Gyula nem erre emlékezik, hanem arra, hogy az egykor minden háznál fellelhető sütőlapát nyelét a szétrongyolódott erdélyi bibliák épen maradt lapjaival tekerték be, utalva a mindennapi kenyér és a bibliai lelki táplálék összetartozására.
A magyarságon belül a székelyek életét közvetíti. Az ünnepeiket, álmaikat, vágyaikat, belső harcaikat, összetartozásukat, találkozásaikat, történetüket, történelmüket, szerelmeiket, gyászukat, hitüket, jövőbe vetett reményüket.
Zománc- és vörösréztechnikák
Vannak művészek, akik harmincéves korukra megalkotják életművük legjobbjait. Elekes Gyulának előbb meg kellett élnie ezeket, hogy hitelesen tudjon beszélni róluk. Előbb meg kellett ismernie a zománc anyagának lehetőségeit, a vörösrézen alkalmazható technikák sokaságát. Megtanult a kiégetett vörösréz felületén maradandó, rozsdaszerű oxidot képezni, amely nem pereg le. Briliáns módon vitte tovább a Kátai Mihály által kikísérletezett és Turi Endre által továbbadott plasztikus felületképzés módját, amellyel eléri az emberi arcokon az érzelmek átmeneteinek – a leglíraibb mosolytól a legelszántabb harcos kemény arcvonásaiig – megjelenítését. Merészen használja egymás mellett, sőt olykor egymással keverve a transzparens ékszerzománcot és az opak iszapot.
„legfontosabb segítőtársa a tűz és a fény”
Olyan külföldi mesterek mellett tölthette a nyarait évtizedeken keresztül a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelepen, akik a világ legkvalitásosabb egyetemein szerzett művészeti diplomájukkal a zsebükben napokon keresztül csiszolták, lágyították, majd domborították a rezet; akiktől munka közben elleshette a legkülönlegesebb technikai fogásokat; és akiket ma hazájuk akadémikusokként tisztel. Nem csoda, hogy mára Elekes Gyula sem elégszik meg a jóval kevesebb lehetőséget kínáló acéllal, sem a két dimenzióval. Szinte kizárólag a viszonylag jól megdolgozható rezet használja hordozóanyagként, kimerészkedve a harmadik dimenzióba.
A fény szerepe a zománcművészetben
A zománcművészek többsége legfontosabb segítő- és alkotótársának a tüzet nevezi meg, hiszen a műtárgyak többszöri, magas hőfokon történő égetéssel nyerik el végleges formájukat. Elekes Gyula talált magának egy ugyanilyen fontossággal bíró társat: a fényt. Ha a kiállítóteremben lekapcsolnánk a lámpákat, az alkotások is megfakulnának, kihunynának. Újra felkapcsolva az égőket, az irányított megvilágítással belső tüzük felizzik, nüansznyi játékokkal keltenek életre korábban láthatatlan részleteket, többszörösére gazdagítva a látványt. Az alkotó egy varázslat karmesterévé válik.
Válogatásunkkal az volt a célunk, hogy a lehető legegységesebb színvonalú műveivel engedjük magunkat elringatni a művészt felnevelő, körülvevő, majd általa megteremtett világban, ahol megjelenik a székely góbé, és mosolyra derít, mert létrájával el akarja érni a fényes mennyeket; utazunk az időben nagyapa meséinek segítségével; majd végül hazatérünk az egész világot átölelő anyai ölbe.
A szöveg a kiállítás megnyitóján elhangzott beszéd szerkesztett változata.
Hollósy Katalin
zománcművész
Főcímkép:
Népdal (részlet); zománcozott vörösréz; 45×65 cm; 2017 (Fotó: Hollósy Katalin)
Fotók:
- Káosz; zománcozott vörösréz; 35×50×15 cm; 2025
- Létformák; zománcozott vörösréz; 50×35 cm; 2017
- Búzaszem; zománcozott vörösréz; 25×160×30 cm; 2024
- Nehéz idők I.; zománcozott vörösréz; 28×40 cm; 2018
- Misztikum; zománcozott vörösréz; 29×41 cm; 2014
- Fényre várók; zománcozott vörösréz; 45×65 cm; 2015
- Zabszem; zománcozott vörösréz; 110×100×35 cm; 2025
- Kenyér II.; zománcozott vörösréz; 40×22×28 cm; 2022
Fotók: Hollósy Katalin
