Interjú Simon Zsolt József keramikusművésszel
A magyar kerámiaművészet ismert alkotó- és kiállítóhelyei mellett az utóbbi években Szombathely is egyre gyakrabban kerül az érdeklődés középpontjába. Különösen igaz ez arra a hat hétre, amely alatt három nemzetközileg elismert művész önálló kiállítása látható a nyugati határszélen – Schrammel Imre és Geszler Mária Garzuly állandó tárlata mellett május 22. és július 6. között Simon Zsolt József Áramlás című kiállítását lehetett megtekinteni a Schrammel-gyűjtemény időszaki terében. A művek vonzereje, „mágikus” hatása kimondatlanul sugározza azt az összetett fejlődési folyamatot, amelynek során a formák, a technológia, az alkotói attitűd és egyben a művész személyisége változik és formálódik.
Loewe Craft Prize 2025 – az első magyarok
Május második fele várakozásokkal és meglepetésekkel teli időszak lehetett számodra, mivel az egyik legnagyobb nemzetközi megmérettetés, a Loewe Craft Prize 2025 döntőjébe kerültél. Hogyan élted meg mindezt?
Simon Zsolt: Valóban, a Non-Babel című tárgycsoportom egyik műve bekerült a Loewe Craft Prize 2025 döntőjébe. Négyezer-hatszáz jelentkezőből választották ki harmincunk munkáját, közöttük Husz Ágnesét és az enyémet. Mi vagyunk az első magyarok, akik bejutottunk ide, és nagyon büszkék vagyunk erre.
A szakmai életutadra tudatos döntések sora, céljaid megfontolt kitűzése jellemző. Mindezek alapja egy őszinte párbeszéd önmagaddal, egyfajta folyamatos önkontroll, önvizsgálat. Mindig ilyen voltál, vagy ez is egy tanulási folyamat része?
Alapvetően befelé forduló személyiség vagyok, amihez örökös kíváncsiság társul. Ez a figyelő attitűd alkalmanként próbálkozásokba torkollik, így egyre gazdagodó, erősödő belső értéknövekedést, tartást alakít ki bennem. Döntési folyamataim végletesek, többnyire alaposan átrágom a lehetőségeket, de nagy ritkán elsöprő, katartikus élmények adnak megingathatatlan alapot egy-egy döntésemnek.
A belső dialógus mellett figyelemmel kíséred a műveiddel, alkotói folyamatoddal kapcsolatos szakmai észrevételeket is. Hogyan érintenek ezek, beépülnek a későbbiekben?
Mindig törekedtem az egyensúly keresésére, megtalálására. Ha egy általam elismert ember rávilágít arra, hogy jót tesz nekem, ha kitartok egy forma, egy technológiai részlet vagy bármi egyéb mellett, ami nem a főhangsúlyt jelentette egy tárgycsoportnál, akkor arra irányítom a fókuszt. Az enyémtől eltérő nézőpontokat igyekszem úgy kezelni, hogy azok ne lépjenek az enyém helyébe, hanem kiegészítsék azt. Teret engedek ennek a külső-belső kommunikációnak, és gazdagítom a szemléletem azokkal a benyomásokkal, amelyek éppen akkor bennem nem voltak jelen.
Gyerekkori inspiráció: a fazekasmester
Ebben a fejlődési folyamatban, a külső-belső dialógusban a mesterség, az anyag, a technológia választásánál kik és milyen külső tényezők játszottak szerepet?
Az első katartikus élményen alapuló inspirációt, amely a szakmám kiválasztásában szerepet játszott, az egyetlen celldömölki fazekastól kaptam, akit hatodikos koromban látogattunk meg az általános iskolai osztályommal. A szívemhez kaptam, és tizenkét évesen azt mondtam, hogy én kerámiász leszek. Így indultam el Herendre porcelánfestést tanulni. Ezek az évek kulcsfontosságú képességek megszerzését tették lehetővé: aprólékosság és szabályszerűség – ezek voltak a vezényszavak. A mintákat, színeket hűen kellett követni. Sportot űztem a minimalizálásból, rizsszemekre írtam Weöres Sándor-verseket Rotring ceruzával. Kerestem a kihívásokat. Ez az extremitás magában hordozta aztán az átlendülést az ellenkező irányba: nagy mozdulatokkal, nagy méretben alkotni – ebben az irányban is kerestem a fejlődés lehetőségét.
MOME – Tanárok és mesterek
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végeztél. Mit jelentett az egyetem szemléletmódja, kik azok a tanáraid, mestereid, akik meghatározóvá váltak számodra és miért?
Amikor úgy éreztem, eljött az ideje az egyetemi tanulmányoknak, azt akartam folytatni, amihez már volt „előéletem”, ezért kezdtem el porcelánnal foglalkozni. Egy évig minden erőmmel a felvételire készültem. Hefter László győri szakkörébe és a Corvin Rajziskolába jártam aktot, portrét rajzolni, fejet mintázni és szakspecifikus tervezést tanulni Sipos Maricától. Örülök, hogy megélhettem, nem a szerencsén vagy ismeretségen, hanem a befektetett energiával megedzett adottságokon múlt, hogy első próbálkozásra felvettek.
Az egyetemen Kádasi Éva – tanszékvezető, porcelántervező tanár – magas szintű szaktudása és egyenes visszajelzése fontos volt számomra. A diplomamunkához készülődve segített abban, hogy szélesebb palettát lássak a nemzetközi kerámiaművészetből, különböző művészek munkáit ismerjem meg, és ráérezzek, mely irányzatok állnak hozzám közel. Ő szorgalmazta, hogy a diplomamunkámmal jelentkezzek a Koreai Kerámia Biennáléra, ahova be is válogattak. Ez nyitott kaput a nemzetközi szakmai megjelenésemhez.
Nagyon szerettem Kovács Gyula agyagmintázás és formatan óráinak hangulatát. Pótolhatatlan az a bohókás bölcsesség, amellyel kommentálta a próbálkozásainkat. Sokszor nehezen tudtam eldönteni, hogy komolyan beszél vagy ironizál, de ez a bizonytalanság inkább felszabadító hatással volt rám.
Nagyon jó „gipszes” tanárom volt a néhai idősebb Márhoffer László, akinél megszerettem a gipszelést. Jó szakember volt, szerszámokat készített nekünk, de ennél sokkal fontosabb, hogy szeretett, segített bennünket, és tanulságos történeteivel felkészített az egyetemen túli világra.
Az elméleti előadásokat is rendesen látogattam, távol állt tőlem, hogy lógjak az órákról. Nem a tanári szigor vett rá a tanulásra, sőt boldogan éltem a nekünk nyújtott segítséggel. Nem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy olyasmiről hallhassak, olyat tanulhassak, amire máskor, máshol nem lenne lehetőségem.
Új technikák – gipsz után porcelán
A diplomamunkád mérföldkőnek számított a későbbi műveid szempontjából, illetve az elkészítéséig vezető út jelentősnek bizonyult a személyes fejlődésedben.
Az életem azon időszaka, amíg a diplomamunkáról gondolkodtam, nagyon-nagyon nehéz volt. Kovács Gyula halála után barátja és alkotótársa, Pázmándi Antal vette át a szobrászati tanításunkat, és teljesen szabad kezet adott. Amikor ki kellett választani, mit csináljak, miben látok perspektívát, mindenfajta gondolat szöget ütött a fejembe. Őszintén fel kellett tennem magamban a kérdést, mit szeretek azok közül, amiket eddig csináltam. Csésze-, csészealj-, kiöntő-, díjtervezés, mintatervezés csempére, vagy egyáltalán mi érdekel? Úgy gondoltam, amihez érzelmileg a leginkább kötődöm, az lesz a legnagyobb erőforrásom a jövőben.
„Szeretem fűrészelni a gipszet”
Tudtam, nem egy magasztos dolog, de elfogadtam, hogy ezt szeretem, és ebből kell kihoznom a legtöbbet, így ebbe az irányba indultam.
Az első munkáim elég vadak, szabadok és egyben kísérletezők voltak. Kádasi Évának köszönhetem, hogy nem engedett gipszből diplomázni, hanem porcelánokat kellett készítenem, tehát a vad gipsztárgyaimból végül át kellett váltanom porcelánra. Ez a kihívás, amely egyszerű iránymutatásnak tűnt, az egyik leginspirálóbb feladattá vált számomra, amelynek hatása a mai napig tart. Nem tudok elég hálásan visszagondolni erre az elsőre lelombozó, de termékeny időszakot elindító tanácsra.
Mit jelent pontosan ez a váltás, és milyen tanulságokkal járt?
Technikát kellett váltanom, amit mindenkinek ajánlok. Nagyon jó gyakorlat, és egyben inspiráló is. Például, ha frissen formázott gipszet készítek, a végeredményt megpróbálom hűen átvinni egy másik technikára, mondjuk a porcelánéra. Így van egy fix pont, a gipsztárgy, és utána új technikát kell kialakítani, kifejleszteni, megtanítani magamnak, hogy hasonló végeredményt érjek el porcelánnal. Közben igyekszem olyan pontokat találni, ahol több döntési lehetőség kínálkozik. Javarészt a nagyobb kihívást jelentőt választom, illetve azt, amiről feltételezem, hogy mások nem választanák kényelmi vagy egyéb okokból. Ebben a fejlődésben vannak átmenetek és váltások. A gyökér egyszer csak szárrá, a szár levéllé, a levél virággá válik. Ez a folyamat éberen tartja a kíváncsiságomat, mely egyben tréning is, hogy ne ragadjak bele a múltbeli állapotomba, hanem engedjek a fejlődésnek, és figyeljek a még kiaknázatlan elágazásokban rejlő lehetőségekre is.
Vulkanikusság Schrammel Imre munkáiban
A természet nemcsak formailag jelenik meg a munkáidban, hanem gyakran szolgál példaként magyarázataidhoz is. A kiállításmegnyitón a szülőhelyed, Celldömölk környéki vulkanikusságot említetted, sőt Schrammel Imre alkotásaival és a korai Geszler-művekkel is kapcsolatba hoztad.
Ha valaki megtekinti a Schrammel-gyűjteményt, akkor a nagy erejű vulkanikus, tektonikus mozgások utórezgését láthatja Schrammel Imre munkáiban, ahogy Geszler Mária örmény témái is hasonló élményeket adnak. Nagyon közel érzem magamhoz a mindent átformáló, átrendező erőket. Ezek azonban másképp jelentkeznek a munkáimban.
Amikor a föld felszínét nézzük, és olyan helyet pásztázunk, ahol növények találhatóak, a táj egyik részét igazából nem is látjuk. A növény kivirágoztatja a felszínt, és gyökereiben kibontakoztatja a föld alatt is. Ez a vékony réteg kicsipkézi a kemény földfelszínt, így az ég nem koppan a földön, hanem ritmusosan osztott, életteli formákon keresztül egybefonódik vele. Szeretem ezt a színeiben nyugodt, formáiban izgága világot, amivé a növények puhítják a földet, amelynek kíméletlenül ellenálló ásványi közege az állatok és növények elhalt vázából keletkezik.
Organikus kompozíciók
A kerámiaművészet alapanyaga természeti képződmény, szerves anyagok és ásványok keveréke. A műveiddel kapcsolatos organikus gondolkodás az alapanyag eredetére utal?
Minden fellelhető anyag eredete természeti, a feldolgozottsága teszi művivé. Mindent csak ebből tudunk készíteni, vagyis az anyagok mellett a formák, a színek, ritmusok alapja is a természetből származik. Kombinálni tudunk, amiből új kompozíciókat hozunk létre. A kiindulás mindig a tapasztalható, megismerhető világ alkotóelemei, amelyekkel aztán zsonglőrködünk. Művészként szabadon nyúlhatok a látható világhoz, szabadon dönthetem el, mit emelek ki belőle, és mivé formálom át. Az organikus szemléletem alapja, hogy a formákat eleve mozgásnak érzékelem, tendenciákat látok bennük, amelyeket részben engedek kibontakozni, másutt pedig visszafogom a növekedésüket. Minden állapotra azzal a kérdéssel tekintek, milyen lehetőség és tendencia rejlik benne.
Porcelántárgyak a növényi és az állati lét határán
A porcelántárgyakkal kapcsolatban említetted, meg kell békélni azzal, hogy egy vékony héj áll rendelkezésre. Hogyan jelenik meg ez nálad?
A legtöbb kísérletet porcelánöntéssel végeztem, ami azt a klasszikus alapesetet eredményezi, amelyben a tárgyak vékony héjak lesznek. Szerettem volna a klasszikus edényformát megbontani kifelé, hogy az illesztési varratok kezdjenek el nőni, mint a rügyek és a kis ágacskák a növényeken.
Az Aethra Siderea névre hallgató, vázaszerű műveimen a leginkább tetten érhető, hogy a tárgyaknak két teste van: egy belső üreges, és egy külső, amely a lamellák, a lapokból álló szerkezeti elemek által adódik össze, rajzolódik ki. Vannak olyan tárgyaim is, melyek, mint az állatok, elszakadnak a földfelszíntől, és saját zárt világokat alakítanak ki maguknak. Gömbölyű lesz az aljuk is. Néhány kis ponton, „lábujjhegyen” állnak, mint az állatok a földön. Saját belsejük és külsejük van, és mint az állatok a növényekhez képest, már szabadon el tudnak szakadni a földtől. Ezért mondom azt, hogy a tárgyaim a növényi és az állati lét határán léteznek, anélkül, hogy megneveznék bizonyos növényeket, állatokat. Olyan erő- és formahatások találhatók bennük, amelyek ezt az életszerű, lüktető, remegő, vibráló, lélegző formavilágot járják körül.
A művek címei is utalnak a „növényiségre”. Ha a formák változását vesszük figyelembe, véleményem szerint a Repülő kert-tárgycsoportból kell kiindulnunk, amely nem sorozat.
Bár sorozatnak hívom őket, ezek nem lezárt sorozatok, amelyeken belül valamilyen folyamatot követhetnénk nyomon az elsőtől az utolsó darabig. Ezek tárgytípusok, csak ennek a kifejezésnek nincs olyan jó csengése.
Az első munkáim, amelyek már kissé nyugalmat árasztóbbak voltak, ezek a virágszerű képződmények. A kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió fiatal művészeknek rendezett egyik szimpóziumán valaki felhívta a figyelmemet arra, hogy férfiként ezekre az éles külső formákra koncentráltam, de milyen érdekes, hogy ugyanannak a technikának eredményeként, amellyel készül, a tárgy belső formája puha lesz. A külső gipszforma belső felét ívesen, puhára faragva, annak lenyomataként kifelé éles megjelenésű hegygerincek, belül lágy dombok tűnnek fel. Hölgyek hívták fel erre a figyelmemet, és nagyon hálás vagyok nekik, mert elkezdtem azzal kísérletezni, hogyan lehet kibontani, kinyitni ezt a formát, hogy minél többet tudjak megmutatni ebből a puhaságból. Ebből készültek a Flying garden, vagyis a Repülő kert-sorozat darabjai.
A vázaszerű tárgyak problematikája
A virágforma kinyitása mellett a Gömbatlasz-, az Aethra Siderea-, és a Torony-tárgycsoportoknál éppen, hogy a lágy rész bezárása volt a cél. Tehát egy „alapformának” már a második elágazásánál tartunk?
Megfigyeltem, hogy a virágszerű műveim mágikus hatást gyakorolnak az emberekre. Belenéznek, mert a belső terük vonzza őket. Azt gondoltam, zárjuk le egy kicsit a belsejüket, és próbáljunk meg a külsőnek humanoidabb formát adni. Ettől persze váza lett, mert nyaka, válla meg lába van.
Kevés használati tárgyat készítek. Az MMKI ösztöndíjprogramja keretében készítettem az Uszadék-sorozat darabjait, amelyek vázák. Ettől eltér a Gömbatlasz és Aethra Siderea vázaszerű tárgyak problematikája, mert igazából két testük van. A víz nem a vizuális látványnak megfelelő, külső formát tölti ki, hanem belül egy keskeny kis csövet, csatornát. Minden más elem, például a szárnyak vagy lamellák egy második formát hoz létre, tehát a tárgyaknak két testük lesz.
Anatómiai inspirációk
Hogy történik a forma–gondolati háttér–címadás folyamata például a Szárnymagok kapcsán? Egy technológiai, formai problémával kezded, vagy egy eszmei gondolat vezet a formához?
Szerettem volna olyan formákat készíteni, amelyek lüktetnek, amelyeken csavarodó, forgó, gomolygó formák vannak. Azért hívom őket Szárnymagoknak, mert olyanok, mint az emberi szív. Hasonlítanak a belső szervek, izmok formáira, emlékeztethetnek a madarak behúzott szárnyainak hullámokkal osztott felületére is. Olyan szíveknek képzelhetjük őket, amelyek még nem váltak szárnyakká az emberben, a szárnyak még csak magállapotban jelennek meg.
Külön futnak nálam a formák, a megformálás kísérlete, és külön, amiket gondolok a tárgyaimról. Nem sorolom előre a gondolatot, aminek formát keresek, hanem formákban jelennek meg bennem a problémák, igények, amiket szeretnék megformálni, aztán majd valamikor elmélkedek róluk. Utólag lamentálok arról, ami kikívánkozott belőlem. Gondolatokkal akkor dolgozok intenzívebben, amikor technológiai részeket kell megoldani. Előbb alkotok, és utána tekintek rá, mik foglalkoztatnak a világban, és hogy azok, amiket készítek, hogyan érnek össze egy dologgá. Ezekből gyúrok címet.
Gipsz és porcelán: technológiai eljárások
A munkásságod méltatásában legtöbbször az a sajátos technológia jelenik meg, amely összefoglalja a gipszfaragás szeretetét, az öntéssel készülő, mágikus hatású porcelánszobraidat. Hogyan álltak össze két különböző tárgycsoportod, a Szárnymagok és a Non-Babel elemei?
A Szárnymagok abban az időben született, amikor már túl sokat időztem a Repülő kert belül puha, kívül éles kontúrokkal bíró világában. Szerettem volna kívül több puhaságot biztosítani, és inkább zártabb formákat készíteni. Egy ideje hiányzott az is, hogy közvetlenül gyúrhassam, formálhassam az agyagot. A Szárnymagok két külön készült izom-ív agyag megformálásával indult. Ezekről vettem gipszformát, melyet szabadon feldaraboltam. Miután a két ívet megöntöttem, egymás tetejére helyeztem ezeket, hogy az így kapott forma csavarodó összképet mutasson. Összedolgoztam a két oldalt, és anélkül, hogy a gipszformák összeillesztési pontjai által kialakult varratokat eltüntettem volna, mint egy kis éles átfogó hálózatot, meghagytam kontrasztként a duzzadó formák felületén, és színes engóbbal lefújtam, kiégettem 950 °C-on, majd 1280 °C-on.
A Non-Babel készítése technikailag a Repülő kertekével rokon. Ehhez három, egymástól eltérő magasságú és átmérőjű, henger formájú, tömör gipsztömböt készítettem. Mindegyik tömböt továbbosztottam kézifűrésszel, többé-kevésbé függőlegesen, amolyan tortaszeletekre, illetve vízszintesen vagy valamilyen szögben. Az így kapott darabokat rövidebbre fűrészeltem, hogy a gipsztömb belsejében egy öblös, belső kehely mutatkozzék, és minden egyes darabot (több mint száz; van, hogy százötven darabot) egyenként belső oldalukon, csúcsukon kerekre csiszolok, az éleket elpuhítom. Az így kapott darabokból felépítem a gipszformarendszert úgy, hogy a gipszformák között akkora rést hagyok, amekkora vastagságú lamellákat szeretnék viszontlátni a kész tárgyon. Az így kapott formába öntöm a porcelánt, majd a megfelelő időpontban a felesleget kiöntöm. Megfelelő konzisztencia, száradás után a gipszdarabokat egyenként kioperálom a porcelántestből. Száradás után a többi tárgyhoz hasonló módon égetem.
Lebomlás és újrastrukturálódás
A Metszés-tárgycsoport létrejötténél megnyilvánuló alkotói attitűd a fizikai tárgy megjelenésén keresztül az elgondolt, lebomló organizmus részeiből újrateremtett egységet jeleníti meg. Rendkívül összetett rendszer. Visszatérünk ahhoz az alapgondolatodhoz, amely az érzékelhető világ elemeinek felhasználásáról, a művészi szabadság megnyilvánulásáról szólt.
Száz gyümölcsfánk van otthon hétezer négyzetméteren. Amikor az ember metszegeti az ágakat, gallyacskákat a kis bimbókkal, azok leesnek. Látszik rajtuk, hogy ezek valami egésznek a részei voltak, de lepottyantak. Ha ránézek, akkor az is látszik, hogy ez lebomlás, szétesés. Úgy gondoltam, hogy ezekkel a szétesett darabokkal olyanfajta összeállítási módot próbálok keresni, amelyben elindulnak egy újrastrukturálódás felé. Még nem állnak össze egy organikus, együttműködő egésszé, de elindulnak felé. Visszasegítek valami lebomlót, szétesettet. Maga a próbálkozás, az attitűd volt érdekes számomra. Nem kell eljuttatni a végcélig, csak az a lényeges, hogy legyen benne fejlődési állomás és annak látható szándéka. Miközben ezekkel a formákkal dolgoztam, nem így gondoltam erre, de később, mikor visszatekintek, rálátok ezekre a látens mozgatóerőkre.
A Csipkerózsika-metafora
A kiállítás műtárgylistáját végignézve tudtam, hogy a Csipkerózsika-csoport tagjai lesznek a tér közepén. A kompozícióban rejlő finom nyíló-záró erő, az esztétikum anyag általi fokozása és még számtalan más tényező miatt kívánja ez a mű a központi teret. Mi az a gondolati háttér, amely még indokoltabbá teszi a centrális elhelyezést?
Ahogy néztem, milyen formákat szeretek készíteni, ezzel párhuzamosan pedig gondolkoztam, milyen történetek merülnek fel bennem, és próbáltam e kettőnek közös keresztmetszetet találni, akkor jöttem rá, hogy ilyen az, amikor Csipkerózsika alszik, és körülveszi a tüskés közeg, majd jön egy ember, akinek a csókjától kinyílik a szeme, tehát felébred. Képzeljük el, hogy a történet maga egy ember, egy lény! Nézzünk rá úgy, mint egy ember belső, lelki-szellemi történetére!
Azt a képet látjuk magunk előtt, hogy van az emberen belül valami, ami át akar hatolni egy ilyen tüskés, bozótos, megközelíthetetlennek tűnő dolgon, hogy felébresszen magában valami nagyon értékeset. Ezt a történetet mint mesét próbáljuk átfordítani, transzponálni az ember történetévé – így már nem különálló „meséről” beszélhetünk, hanem példázatról. Azért hívom Csipkerózsikának ezt a műcsoportot, mert teli van ezekkel a tüskés, ágacskás formákkal, és részét képezi valamilyen kis kinyíló virág, mint egy kinyíló szem. Ezekben a tárgyakban különböző kompozíciók tartják egyben ezt a kettősséget.
Játékos kísérletek
A 2024-es Pécsi Országos Kerámiaművészeti Triennálén teljesen más formavilággal jelentkeztél, gondolom, nem kis megdöbbenésére a téged jól ismerőknek. Ezzel a tárgycsoporttal ismét hosszú ideig kísérletezhetsz. Váltás következik?
Gyakran sajnálkozom azon, hogy annyi dolog érdekel, és nincs idő mindegyiket kipróbálni, kiteljesedni benne. Csak porcelánból sokféle művésszé tudnék válni, de be kell látnom, hogy inkább azzal kell foglalkoznom, amiről azt látom, más nem foglalkozik vele. Tehát ezt veszem a vállamra. Rengeteg művész munkáját csodálom, nagyra tartom, többségük teljesen más, mint az enyémek, de bele tudok helyezkedni az ő világukba is.
Pécsre a Capriccio című tárgycsoportot vittem. Ez egy könnyed kísérlet, szerettem volna megadni magamnak az életem egy részében, hogy olyat csináljak, ami más, mint amit mindenki ismer tőlem. Kicsit játszottam. A szakmám egyben a hobbim is, így megengedhetem magamnak, hogy szabadon játsszak. Sosem tudom, hova fut ki egy-egy játékos kísérlet. Nagyon szeretem ezeket a tárgyaimat. Ebből a kis kerek, „cukormázcsíkos tortácska” ötletből egy egész életművet ki tudnék hozni. Be kell húznom a féket, meg kell szabnom a határt, mennyit engedhetek magamnak ezzel a munkával, mi az, amit véghez kell vinnem, mert senki más nem teszi meg. Úgy érzem, három-négy művészélet lehetne előttem, de ez az élet véges, jól kell sáfárkodni vele.
Említetted, hogy vannak olyan ötleteid, amelyekkel még nem lépsz a nyilvánosság elé, mert az utat kell először megtalálni, és azokat a műveket, amelyek „felvezetik” ezeket. Ez körülbelül milyen hosszú időszak alatt fut ki?
Sajnos a tapasztalat az, hogy nekem hosszú évek munkájára van szükségem ahhoz, hogy egy új irány kidolgozása bevállalhatót eredményezzen. Az például nagy váltás lenne, ha közvetlenül agyaggal dolgoznék, nem pedig gipsszel, mint manapság. Pár éve úgy gondolok a hazai platformokra, hogy ezek azok a helyek, ahol bátran megmutathatom ezeket a „kiruccanásokat”. Úgy gondolok a soron következő Pécsi Triennáléra, mint ahol valami meglepő mellékhajtással lehetek jelen. Ezek amolyan kis huncut, inkább megmosolyognivaló, váratlanul zavarba ejtő dolgok. Olyan, mint amikor valaki egy szituációban nem a leginkább odaillő, mégis önmagához szervesen hozzátartozó részét mutatja. Úgy érzem, megengedhetem magamnak ezt a kis különcséget, hogy ne a legkiforrottabb munkát, hanem valami kis sutább „szívemcsücskét” tegyek közszemlére a hazai közönség előtt. Ennek ellenére szívesen kipróbálnám magam nagyobb léptékű, murális területen is, de ilyesmibe nem fogok bele valós külső igény nélkül.
A porcelánszobrászat mellett kiváló előadó vagy, és szereted is ezt a műfajt. A világon számos helyen mutatod be technikádat, kérésre örömmel vállalsz tárlataidon vezetést, beszélsz műveidről. Több helyen is olvashatóak írásaid, amelyek közül zárásul idézném azt, amelyet az Áramlás című kiállítás bevezető tablójára választottam.
Ez a szöveg 2011-ben, a II. Kecskeméti Szilikátművészeti Triennáléra beadott, Kert VII. című kompozíciómhoz készült, amivel a zsűri külön elismerésben részesített (Honourable Mention).
Az életnek mozgásra van szüksége, hogy megtalálja az egyensúlyt a végletek között. Fény és Sötétség, Ég és Föld, Szellem és Élet között. A szellem formára áhítozik.
A könnyed és gyors formálás élményének őrzése véd a túl rideggé fagyó formáktól. Tiszta erő. Viaskodás a gravitációval. Megtépázott felületek belső elcsöndesedett, puha mintázata. Nincs megállás. Belül csend.
Akár a csillagok, melyek elbújnak saját fényük mögött.
Titok rejlik a formákban, ami nem engedi szétszakadni a puhát és az éleset, a halkat és a hangosat, az egyenest és a gömbölyűt. Az ember összeköt.
Csillagfényt lát az ember a szirmokon.
Czenki Zsuzsanna
muzeológus
Főcím kép:
Repülő kert-tárgycsoport darabja; porcelán, 2024 (Fotó: Czenki Zsuzsanna)
