A PTE és a MOME tárgyalkotás szakjainak kiállítása 2024. október 10. és 30. között a pécsi Nádor Galériában
Hashtag tárgyalkotás. A Pécsi Egyetem és a budapesti MOME tárgyalkotó szakja a design hét apropóján Pécsen rendezett október végén kiállítást. A kiállítás alapötlete a tavaszi Kerámiaművészeti Triennálé kapcsán fogalmazódott meg Fusz György és Szilágyi B. András fejében, és őszre sikerült is megszervezni a kiállítást a Pécs központjában álló Nádor Galériában, melynek kurátora Gáspár György kerámiaszobrász, a PTE Művészeti Kar Formatervezés Tanszék adjunktusa volt.
A választott cím egyszerre tűnhet frissnek és XXI. századinak a külső szemlélő számára, miután a hashtag mindennapi jelzőeszköz. Ezekkel a kis virtuális „póznákkal” vagy „zászlókkal” jelölünk ki olyan, egy-egy szó által jelzett tartalmakat, melyeket a virtuális óceánban hajózók bizonyos tartalmak beazonosításához használhatnak. Egy hashtag azonban nyilván kevés: további jelzések kellenek ahhoz, hogy ténylegesen megtalálhassunk valamit. A képek alá biggyesztett hashtagek szinte egy kortárs verset vagy kisebb elbeszélést körvonalaznak. Vajon mi lehet a #tárgyalkotás mögött?
„…a »tárgyalkotás« egy olyan kifejezés, ami alá be lehetett sorolni a korábbi kézművesség klasszikus műfajait…”
A tárgyalkotás szó tipikus akadémiai műszó. Igazából az ezredforduló gyermeke, amikor a design és képzőművészet uralta művészeti oktatás átalakuló rendszerében találni kellett egy olyan kifejezést, ami alá be lehetett sorolni a korábbi kézművesség klasszikus műfajait. Olyan jelzőszó lett, amely ideális hashtag: oda lehet biggyeszteni az ötvösség, az üvegművészet, a kerámia, a betonszobrászat mellé, de igazából bármihez, aminek az eredménye kézzelfogható tárgy, így a „digitális tárgyalkotás” kreált kifejezése mögött a 3D-nyomtatás és egyéb új technológiák is felsorakozhatnak. A „tárgyalkotás” szó eleve azért jött létre, mert ki kellett találni valamiféle közös nevezőt olyan alkotói területek megjelölésére, amelyek igazából több ezer éve léteznek, ugyan egymással összefüggésben, de egymástól függetlenül.
A modern kor immáron száz éve teremt újabb és újabb kihívásokat a „tárgyakat alkotó művészek” számára, és az ipari forradalom negyedik (egyesek szerint már ötödik) hulláma újra az eltűnés veszélyével fenyegeti őket, ha nem kapaszkodnak össze közös zászló alá. A „tárgyalkotás” alatt értett klasszikus alkotói területek ugyanis az őskor és ókor óta velünk vannak: a kerámia és a fém megmunkálásához őstörténeti korszakok neve társul, az üveg művészete pedig egyidős az alkímiával, az ember alkotta titkos anyag formálásának hermetikus tudományával, mely Egyiptomból származik, és ma is az egyik legfontosabb titokzatos anyaga a technológia fejlődésének.
Iparművészet és design
A bajok azonban jóval korábbra datálhatóak annál, hogy egyetemek vezetői méricskéljék a vonatkozó szakok „ár-érték arányát”, a magas anyagköltségeket és a sokszor kevésbé látványos, „lassú” eredményeket. Az öndefiniálás kényszere valahol az újkor hajnalán született, amikor a „tűz művészeinek” elsőként bizonyítani kellett létjogosultságukat a reneszánszban a szabad művészetek rangjára lépő festészettel és szobrászattal szemben, amely során ezek a műfajok a páriák sorsára jutva szorultak a művészet perifériájára. A képzőművészet területe a középkori „techné” világától elszakadva több, mint háromszáz éven át uralkodott minden más kreatív műfaj felett. A megoldás az első „hashtag”, az iparművészet fogalmának kialakulása lett, ez a fogalom fogadta be és tartotta életben a reneszánsz óta másodrendűként kezelt alkotói műfajokat, és ennek égisze alatt kezdődhetett meg az emancipáció folyamata is. A XIX–XX. században rövid ideig úgy tűnt, ez be is következett, és végre felszabadult az ősi alkotási mód a ráerőltetett, tőle függetlenül született és egyeduralomra törő fogalmak béklyói alól.
Eljött azonban a „design” kora, a modern kor újabb fejlődési hulláma, ami újabb kihívással szembesítette az anyag művészeit. Hisz mi tervezhető előre a hutában folyó üveg, a kemencében formálódó agyag vagy a tűzben formálódó fém esetében? Hogy lehetne „biztosra menni” egy olyan területen, ahol maga az alkotói folyamat az anyaggal való állandó kommunikációról szól, és ahol egy kísérlet eredménye nem hipotézis, hanem maga a tárgyi valóság? Milyen „utópiát” teljesíthetne ki a tárgyalkotás, ha egyszer a folyamat végén valós eredmény, kész mű áll, amely aztán rögvest megítélhető? Az automatizált gyári üveg, a tömeges kőedény és a porcelángyártás elterjedése okafogyottá is tette ezeket, hisz több, mint száz éve jóformán nincs szükség emberi kézre ahhoz, hogy mindennapi tárgyainkhoz hozzájussunk.
„…a »design« kora, a modern kor kifejezése, ami racionális és funkcionalista fogalomkészletet hozott…”
Az „öreg” művészetek tehát a XX. században tovább keresték a maguk helyét a design világában, különösen a második világháború után, ahol – főleg a vasfüggöny keleti oldalán – az iparművészet fogalma a burzsoá fényűzés szinonimájaként került a nemkívánatos fogalmak közé. Jött a „könnyűipari formatervezés” új „hashtagje”, aminek kapcsán sokszor a gyárakba terelték a művészeket, de ahogy korábban a képzőművészettel, úgy itt is kényszerű volt az együttélés. Ahogy a tárgyalkotás más volt, mint szimplán a szobrászat és festészet egy különös formája, úgy a „design” racionális és funkcionalista fogalomkészlete is lepereg róla. Válaszként jött is a „stúdiómozgalom”, de ez a „hashtag” szintén csak részben fejezte ki az alkotói terület teljességét és sokszínűségét. Kimaradt belőle az új anyagokkal való szabad kísérletezés, a szilikátművészet és a design, de az építészeti kerámia, fém és üveg, és megannyi más terület is, mely kénytelen volt emiatt a művészeti érdeklődés perifériáján fejlődni.
Művészet és design: devalválódott fogalmak?
Napjainkban úgy tűnik, hogy mindkét fogalom, tehát a képzőművészet és a design sem jelenti már korábbi önmagát: a képzőművészet és kézművesség fogalmai üresen konganak. Egy szűk szubkultúra öncélú magánügyének tűnnek, ahol minden művészet, amire rámondják: művész a popzenész, művész a tetováló, művész a hobbifestő, kézműves a tortakészítő és bárki, aki ezzel a hashtaggel lát el egy terméket a lekvártól a horgolt sapkákig. Ezzel egyidejűleg a design fogalma is ilyen lett: egyre inkább jelent mindent, tehát értelemszerűen semmit. Designer a smink, a ruha, a kecskesajt, de még a drog is. Hashtag art, hashtag design. Ilyen formán láthatatlan, semmitmondó, amely alatt bármi szerepelhet, amit csak valaki feltesz az Instagramra.
És meg is érkeztünk a hashtagek világába, a címkék, szavak, képek, pillanatok, like-ok és dislike-ok világába, az ipari forradalom legújabb szakaszába, a soft-modernista poszthumán világba, a mesterséges intelligenciával kacérkodó, tulajdonképpen az immateriális fogalomképzetek uralta virtualitás korába, ahol létrejön az új hashtag, az új „comme-il-faut” fogalom, a mi hashtagünk: a tárgyalkotás. A szó, ami elvezet hozzánk.
De mit jelent? Jelent-e egyáltalán bármit? Amikor a kiállítás kurátorával, Gáspár Györggyel azon agyaltunk, hogy – elvonatkoztatva az egész fent vázolt fogalmi zsonglőrködéstől – mi is az az identitás, amit ma ez a szó lefed, a – kevéssé tudományos – szó, amit találtunk, a „bindzsizés” lett. Az anyaggal történő „mókolás”. Matatni, méregetni, fogdosni, azaz kísérletezni, keresgélni a közös nevezőt, próbálkozni, nézelődni, felfedezni, és ha találtunk valamit, akkor dolgozni, keresni, kutatni, ismerkedni, elmélyülni, belemerülni, és felülni egy olyan szellemi „vasútra”, aminek a végállomása mondhatjuk, hogy a végtelen, és aminek kezdő állomását se látjuk, annyira mély, távoli és ősi.
Digitális érintés, analóg tapintás
Ebben minden benne van: a manualitáson alapuló, megfigyelő, analizáló és az újat kereső attitűd valahol egyfajta nagyon ősi emberi minőség. Megfogom, megnézem, nyomkodom, simogatom, megfigyelem, mi történik. Az ötödik, leginkább alulértékelt érzékelés a tapintás művészete. Az, ahol légiesedik az idő fogalma is, hisz létrejöhet az eredmény percek alatt, de lehet, hogy hónapokat, éveket vesz igénybe eljutni a kívánt célhoz. Ha keressük az alkotás eredeti flow-élményét, ebben találhatjuk meg leginkább. Örökös felfedezés, keresés, innováció és teremtés, alkotás, tervezés, kommunikáció és sokszor kemény harc. Folyamatos játék, párbeszéd, felismerések, tapasztalás. A kéz és ész összmunkája az anyaggal, tehát a legősibb alkotói tevékenység, amit az ember a lehető legközvetlenebb eszközökkel: botokkal, késekkel, pálcákkal, sárral, homokkal, tűzzel végez a történelem kezdete óta, hogy beletegyen valamit az anyagba, ami már őt fejezi ki, ami hozzá képest előre, pontosabban rajta kívülre, sőt fölé mutat. Mindenekelőtt azonban a „hozzányúlás” művészete.
„…a hashtag tárgyalkotás identitása a »bindzsizés«, az anyaggal történő »mókolás«…”
A (poszt)modern kor egyre inkább a távolságokról szól. Arról, hogy az egyén mennyire kerül távol a tettei eredményeitől, és hogy mennyire sok közvetítő és milyen „hiperobjektum” szükséges ahhoz, hogy a digitális érintés egy folyamatot követően valamiféle „realitássá” legyen. Ami realitás alapvetően viszonylagos, hisz sokszor ez a „realizáció” is a digitális térben történik, és nincs valós fizikai kiterjedése. Ám a tárgy fizikai „realizációja” az alkotásával járó „analóg” tapintás, az anyag konkrét megérintése, megfogása, alakítása – akár kalapáccsal, hegesztőpisztollyal, koronggal vagy üvegfújó pipával történik. Ez nem digitális folyamat még akkor sem, ha „digitális tárgyalkotásról” beszélünk. A technológia lehet önmagában digitális, mert a vége egy kézzelfogható produktum, valami, amivel a kapcsolatunk közvetlen és direkt.
A tárgy alkotása tehát ősibb minden olyan fogalomnál, amivel ezt a folyamatot később leírták. Régebb óta alkotunk tárgyat, mint amióta képzőművészetet „csinálunk”, vagy foglalkozunk a designnal. A tárgy alkotása tehát (külön szóként, hashtag nélkül) magában foglalja a képzőművészet kísérletező, felfedező jellegét, megenged egyfajta „öncélúságot”, hisz minden eredmény előrevisz, ebben a folyamatban igazából nincs hiba, még ha létezik is selejt. Ugyanakkor jelen van az iparművészetben rejlő szépség ideálja, a „venustas” iránti igény, a hétköznapi tárgyak művészi tulajdonságokkal való felruházásának szándéka, egyúttal ott van benne a design tudatos tervezési folyamata, az újabbnál újabb technológiákkal való folyamatos párbeszéd, az innováció iránti fogékonyság, az alkotás új módszereinek felfedezése és adaptálása. A tárgyak alkotása folyamatosan változik, ahogy a technológiák is változnak, a tárgy alkotásának lehetőségei bővülnek, ezáltal egyre több mód nyílik arra, hogy mivel és hogyan lehet „bindzsizni”, mégis maga a folyamat az első kőbalta kipattintása óta ugyanaz.
A digitális korban a tárgyakkal szemben a „dolgok” korát éljük. Az anyag, ész és kéz hármassága által létrejövő kreatív folyamat tehát a „dolgok” világában különleges értékkel bír, mert az emberi kreativitás gyökereinél foglal helyet. Ahogy a kézírás, a kreatív munka különleges értéket képvisel, hisz emberi minőségünk és identitásunk szervezőereje, úgy ennek magas fogát képviseli a tárgyak megalkotása. Ha attól tartunk, hogy lassan csak az számít, amit egy laptoppal egy csendes szobában megtervezünk, és majd a gép, a mesterséges intelligencia elvégzi a munkát helyettünk, voltaképp lemondunk az emberi kreativitásról. A gyökereitől elszakított fa pedig lehet ugyan szép, de biztosan nem lesz élő. Díszítgetjük, pontosan úgy, mint a karácsonyfát, majd kidobjuk a kuka mellé két hét múlva. Az emberi kreativitás alapja, gyökere ugyanakkor nem más, mint a „bindzsizés”. A matatás. A fogdosás. Az a játékos, felfedező, kíváncsi, játékból kialakuló szenvedély és munka, amit a legelemibb, minket körülvevő tárgyak alkotása jelent. Ide vezet minket ez a hashtag az információk és lehetőségek tengerében, és erre mutat rá a kiállítás címe is: #tárgyalkotás.
Szilágyi B. András
művészettörténész
Fotók:
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar tárgyalkotás szakjain 2023-ban és 2024-ben végzett keramikus, üveges, fémműves és digitális tárgyalkotóinak diplomamunkáiból válogatott kiállítás 2024. október 10. és 30. között a pécsi Nádor Galériában (Fotók: Horváth Gábor)
