Az üveg útjai: oktatás, művészet, örökség
A magyar üvegművészet autonóm művészeti ággá válásának folyamata elválaszthatatlan a szakág pedagógiai hagyományaitól és intézményi kereteitől. Az Iparművészeti Főiskola és a szakirányú középfokú képzés műhelyei nem csupán technológiai tudást, hanem esztétikai ideológiákat is közvetítettek az elmúlt évtizedekben. Összeállításunkban három meghatározó alkotó-pedagógus pályaívét mutatjuk be, akiknek oktatói munkássága generációk szemléletmódját formálta, kijelölve a hazai üvegművészet elméleti és gyakorlati koordinátáit.
A portrékból kirajzolódó szellemi háromszög a szakma belső rétegzettségének izgalmas lenyomata. Vida Zsuzsa a klasszikus módszertani megközelítés képviselőjeként a technológiai fegyelem és a prágai iskolára visszavezethető szakmai precizitás folytonosságát biztosítja. Ezzel szemben Buczkó György a koncepcionális-kísérletező attitűd letéteményese, akinél az üveg nem csupán matériaként, hanem a térbeli gondolkodás és a filozófiai absztrakció eszközeként jelenik meg. A hármast Hefter László hagyományőrző-etikai szemlélete teszi teljessé; nála a restaurátori alázat, a szakrális kontextus és a kézműves integritás alkot szerves egységet.
E három életút rávilágít arra a kritikus pontra, ahol a tradicionális mesterségbeli tudás találkozik a kortárs művészeti törekvésekkel. A párbeszédek tükrében vizsgáljuk az üvegművészet jövőképét és a mesterfogalom kortárs érvényességét.
Vida Zsuzsa
Hogyan indult a pedagógiai pályafutásod, és milyen intézményi keretek között végezted az oktatói tevékenységedet?
Első és egyben utolsó munkahelyem a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola volt, ahol 1969. szeptember 1-jén kezdtem meg munkámat az üveggyári rajzoló szakosztály művésztanáraként. 2011. július 31-ig tanítottam itt; az intézmény az évek során csak nevében változott, ma Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium üvegműves szakosztály néven szerepel.
Tanárom és mentorom, az üvegdíszítő szakot létrehozó Báthory Júlia javaslatára a 200 éves jubileumát ünneplő iskola akkori igazgatójánál, Zala Tibor grafikusművésznél jelentkeztem. 1970 januárjában, az eskütételt követően az üveggyári rajzoló szakosztály vezetője lettem, és e tisztséget 1984 nyaráig töltöttem be. Ebben az időszakban az összes évfolyamot taníthattam. 1985-ben, egy egyhetes csehszlovákiai tanulmányútról visszatérve Fekete György művészeti igazgató Buckó Györgyöt nevezte ki helyettem szakosztályvezetőnek.
Tanulmányaid során milyen szemléletmódot sajátítottál el, és ezt hogyan tudtad érvényesíteni a tanmenet kialakításakor?
A Prágai Iparművészeti Főiskola (VŠUP) Szilikát Tanszékén Stanislav Libenský professzor és Karel Vaňura docens hallgatójaként olyan oktatási szemlélettel találkoztam, amely az üvegművesség hagyományait korszerű művészi gondolkodással ötvözte.
Az oktatás magas szintű technológiai tudást, gyakorlati felkészültséget és mintakészítő ismereteket nyújtott, miközben érezhető volt rajta a bécsi szecesszió és a Bauhaus hatása. Hazatérve úgy láttam, hogy nem a tananyaggal, hanem az oktatásra rendelkezésre álló idővel van probléma, ezért a hazai lehetőségekhez igazítva korszerűsítettem a tematikát, amelyet kiváló szakoktató kollégáim segítségével több évtizeden át sikerült eredményesen megvalósítani. Számomra a Kisképzőben eltöltött éveim (1958–62) jelentették az origót, amelyhez a csehországi egyetemi évek és a Železný Brod-i üvegművészeti szakközépiskolában tapasztalt mintakészítő gyakorlat társult.
Az üvegművészeti oktatás mely területeit tekintetted prioritásnak pedagógiai munkád során?
Mivel a szak eredeti célja az öblösüvegfajták feldolgozására és hasznosítására irányult, igyekeztem a figyelem középpontjában tartani a manuális munka tényleges szerepét. Az üveggel való fizikai kapcsolat – környezetünk és önmagunk megismerése szempontjából – a legfontosabb tapasztalati forrás.
A látásmód fejlesztésének alapvető eszköze a rajz; vallom, hogy a díszítés „ábécéje” a természet-ábrázolástól való elszakadás útján, a stilizáláson át az absztrakció felé tart, természetesen a tanuló egyéni adottságai szerint. A melegüveg alapismeretein túl meghatározó a történeti anyag gyűjtése, elemzése és ábrázolása is. Az organikus homokfúvás és a geometrizáló csiszolás gyakorlati elsajátítása egyszerűsíti a látásmódot, ugyanakkor gazdagítja az ábrázolást.
A pályádra visszatekintve mely szakmai eredményeidet tartod a legjelentősebbnek?
Sajnos az egyik szemem sír, a másik nevet, ha arra gondolok, hogy annak idején egyhónapos gyári gyakorlat kellett a felsőbb osztályba lépéshez. Én még parádi, salgótarjáni és ajkai tapasztalattal mentem a Prágai Iparművészeti Főiskolára. Európai viszonylatban is büszkék lehettünk arra, hogy a Kisképzőnek már 1962-ben volt tanhutája – megelőzve ezzel az amerikai stúdióüveg-mozgalmat. Szívesen emlékszem vissza 1976-ra, amikor az ÜMKI-től (Üvegipari Kutató Intézet) megbízatást kaptunk különleges tónusú és törtszínű üvegek leolvasztására; az olvasztómestert magam választottam ki a feladathoz. A tanmeneti hutai gyakorlat programjaként fúvatott és szabadon formázott mintadarabok készültek a tanulók tervei alapján készült faformákba, érettségi feladatként pedig minden évben saját tervezésű és kivitelezésű, csiszolt-polírozott, homokfúvott vagy savazott tárgyak születhettek. 1977-ben az alagsori tanhutában – Deák Mihály kutatómérnök, technológiai óraadó irányításával – színkísérleti olvasztásokat is végeztünk (ritkaföldfémekkel: erbiummal, prazeodímiummal, neodímiummal). Olvasztómesterünk Varga Gyula, fúvóink pedig Gibela József, a Pro Arte Vitraria díjas „Pepó bá” és Goldhauser Alajos, azaz „Ludvig bá” voltak. A tanári létem szerves része volt az alkotói pályámnak. Oktatási filozófiám lényege a szakismeret elsajátítása és a látásmód finomítása, hiszen a manuális készség és az esztétikai érzék egymást feltételezve fejlődik.
Buczkó György
Legendás tanár és Glassikus vagy. Hogyan élted meg a Kisképzőben töltött közel két évtizedet?
Tizennyolc évig tanítottam a Kisképzőben, de időnként meghívtak az akkori Iparművészeti Főiskola mesterképzésére is. Sohasem tanítottam klasszikus módon: számomra a tudás átadása egyfajta természetes ráhangolódás és a beszélgetések folyamata volt. Ma is úgy gondolom, hogy minden diák más, így párbeszéd közben a problémamegoldás is különböző utakat kíván: az egyiknek szárnyakat kell adni, a másikat kopoltyúval lélegezni kell megtanítani, a harmadikat pedig az erdőbe kell küldeni.
Ez számomra is folyamatos tanulást jelentett, hiszen nap mint nap rugalmasan kellett alkalmazkodnom.
A gyári gyakorlatok és az ÜMKI világa volt az igazi közeged. Hogyan emlékszel vissza erre?
Magam is ezeken a helyeken tanultam meg a szakmát, majd később a diákjaimat is ide vezényeltem. Ahogy év közben a bárdudvarnoki művésztelepre, úgy a nyári szimpóziumokra is rendszeresen lejártunk a gyerekekkel. A közösségi lét és a kollegialitás rendkívül fontos részét képezte a tanításnak. Mindig is azt vallottam, hogy a személyes kompromisszum a meghatározó. Kötelezőnek tartottam, hogy a diákjaimmal minden más anyagot is megismertessek ahhoz, hogy az üveget valóban felfedezhessük és megérthessük. Erre szolgáltak ezek a közös kirándulások. Ahogy mindig mondom: az anyag csak ürügy a gondolkodásra!
Hogyan definiálnád az üveghez fűződő viszonyodat?
Mi az üveg? Transzparens anyag és a fény, bár rögtön megjegyzem, hogy a rogyasztási kísérleteimmel ezt némiképp cáfoltam is. ’Sigmond Géza és Jegenyés János kollégáimmal folyamatosan kísérleteztünk, hajtott bennünket a felfedezési vágy. Talán nem nagyképűség azt mondani: egyfajta forradalmárok voltunk.
„Forradalmárként” hogyan tudtál beilleszkedni a Báthory Júlia-féle klasszikus oktatási rendszerbe?
Amikor bekerültem az üveg szakosztályra, az még „üveggyári rajzoló” szakként működött. Vida Zsuzsa tanárkollégám erre a feladatra született; az ő személyes attitűdje adta meg a kockázatmentes, biztonságos és folyamatos alapot: a vágatrajzolást, a faesztergálást, az üvegfúvást és a többi munkafázist. Ezt követte a gravírozott vagy homokfújt mintatervezés, azaz a geometrikus vagy a hagyományos „őzikés dekoráció”. Én ez utóbbit meglehetősen kerültem.
Mindig azt vallottam, hogy az üveget anyagszerűségéből, vastagságából és optikai játékaiból kiindulva kell megmunkálni. Lehet, hogy ez akkoriban még túlságosan „szemtelen” aspektusnak számított. A tervezési feladatokat igyekeztem személyre szabottan kiadni, ami persze rám is visszahatott, hiszen komoly szakmai és pszichés kihívást jelentett párhuzamosan ennyiféle irányba gondolkodni. Talán ennek is köszönhető, hogy a saját, autonóm munkafolyamataim ilyen szerteágazóak. Így fejlődtünk közösen; a tanítás frissen tartott. Gyakran hiába volt több tapasztalatom, én sem tudtam rögtön a választ, de közösen kerestük a megoldást. Ez az innovatív, bátorító attitűd alapvető volt számomra.
Hogyan viszonyultak hozzád a diákok?
„Az élet bonyolultabb annál, hogy egy tanár megérthetné!” és „Mindenki csak azt tudja tanítani, amit maga is tud” – ez a két felirat feszült a szakosztály falán. Ennek megfelelően viszonyultam a tanításhoz is, mert fontosnak éreztem, hogy a négy év kölcsönös bizalmon alapuljon. Az sem bántott, ha egy diák pimaszul meglepett, feltéve, ha egyébként jól dolgozott.
De szókimondó ember vagyok: aki az iskolában már művészként viselkedett, az „nyakast” érdemelt. Ugyanakkor máig kapok pozitív visszajelzéseket a régi tanítványaimtól, akik most már a kollégáim. Gyakran felidéznek velem kapcsolatos anekdotákat, és ez a szeretet nagyon jólesik.
Hefter László
Hogyan építetted fel az oktatási bázisaidat Győrtől Pannonhalmáig, és milyen szerepet töltenek be ezek ma a hazai üvegművészetben?
1978-ban a győri Petőfi Sándor Művelődési Központ keretein belül alapítottam meg a Borsos Miklós délutáni képző- és iparművészeti szabadiskolát és szakkört, amelyet negyven éven át, 2018-ig vezettem. Diákjaim közül sokan tanultak tovább a művészeti felsőoktatásban; az üvegműves és üvegművész tanítványaim jelentős része is ebből a műhelyből került ki. 1994-ben a győri Kovács Margit Iparművészeti Szakgimnáziumban hoztam létre az üvegműves szakmunkásképzést, ahol 2007-ig tanítottam.
Ez azóta is működik, és középiskolai szinten szakmánk jelentős bázisává vált Farkas Vajk és Fehér Hajnalka üvegművész-tanítványaim vezetésével. Az iskolával ma is szoros a kapcsolatom. Tanári tevékenységem folytatásaként 2007-ben Pannonhalmán hoztam létre egy üvegművészeti stúdiót és galériát, amely a szakma oktatásában és az üvegművészképzés szakmai gyakorlatainak biztosításában is részt vállal.
Milyen pedagógiai hitvallás és módszertan mentén vezeted a tanítványaidat, és mit tartasz a legfontosabb útravalónak számukra?
A nagylelkű tudásátadás a művészetben valójában egy szakmai, érzelmi és szellemi párbeszéd – egyfajta kérdezz-felelek mester és tanítvány között. Tanárként az erkölcsi, etikai és pszichológiai vonatkozások mellett mindig fontos volt számomra a szakmai analitikus tudás megszerzése, valamint az érzelmi és formai megközelítésekben való eligazodás.
Komoly „játszótársként” folyamatosan biztattam a tanítványaimat a kíváncsiságra, a kételkedésre, a továbbgondolásra és a szabad, személyes önkifejezés vállalására. Sosem volt szó alá- és fölérendeltségről közöttünk; sokkal inkább az egymás világába való belehelyezkedésről és az egyéni kreatív értelmezések áramlásáról szólt a közös munka. A párbeszéd célja az volt, hogy segítsek a tanítványaimnak képességeik felismerésében és egyéni látásmódjuk kialakításában. Valamennyi tanrendet magam írtam, de mindig hangsúlyoztam: amit a tanítástól és a tanulástól kapunk, azok csupán különböző látásmódok.
Senki ne feledje, hogy lehetősége van kilépni bármely tanult ideából, és a saját útját járni!
Borbás Dorka
üvegművész
Főcímkép:
Hefter László: Átváltozás II. (részlet); színes, festett üveg; 42×54 cm; 2003 (Fotó: Gunyhó Márta)
