Jahoda Maja „textilfestményei” 2025. január 16. és február 9. között a FUGA-ban
Jahoda Maja neve ismerősen cseng már a FUGA Építészeti Központban, hiszen több évtizedes tervezőművészi pályafutását az építészet és belsőépítészet területén bő egy évvel ezelőtt a Nők az építészetben című sorozat keretében már megismerhette a közönség. Számos ikonikus épület, funkcionális belső tér és innovatív berendezés fűződik a nevéhez, mégis a ma este folyamán és az elkövetkező három hétben a Janáky teremben olyan kiállítást láthatunk, amelyre olyan fogalmak és jelzők használata illik, amelyek Jahoda Maja tervezőművészeti munkásságával homlokegyenest ellenkeznek.
Ezen a kiállításon nem állják meg helyüket az olyan szavak, mint a skandináv dizájn, a minimalizmus, a homogenitás vagy a geometria. Cserébe olyan műalkotásokat láthatunk, amelyeket – jóllehet, helyhez és térhez kapcsolódnak – két fogalmi kategória határoz meg lényegileg: a szín és a textúra. Ezek határozzák meg az alkotás alapvető természetét, amely nem kétséges, hogy a tervezésben már megnyilvánul, ugyanakkor a dizájn kulcsfogalmai a szín és textúra keretrendszerében: a vonal, a forma és a perspektíva.
„a műalkotásokat két fogalmi kategória határoz meg: szín és textúra”
Vagyis, amit korábban állítottam, hogy itt homlokegyenest ellenkező fogalmi készlettel kell készülnünk Jahoda Maja munkáinak leírására, csak a szavak szintjén tűnik igaznak, ugyanis amire vonatkoznak, azok mindig Jahoda Maja alkotói megnyilvánulásának állandó elemei, de – kulcsszó következik! – inverz dinamika eredményeként láthatjuk ezen a kiállításon. Mert a hely fogalmáról beszélünk, de az emberi psziché belsőjének lakóhelyéről. A tervezés fogalmáról beszélünk, de az objektív tárgyi világ belső észlelésének struktúrájáról. A lokalitás szellemivé, a gyakorlat művészetté válik. A közkeletű heurisztikus aforizmát átfogalmazva úgy magyarázhatnánk meg Jahoda Maja ma nyíló kiállítását annak, aki csak munkásságának építészeti vonatkozásaival van tisztában, és most kérdőn tekint a szokatlannak tűnő látványra, hogy „ami kint van, az van bent”, vagyis „ahogy kint, úgy bent”.
Azt hiszem, így már nemcsak érthető, de okszerű magyarázat is született a „miért” és „hogyan” kérdésre Jahoda Maja képzőművészeti tájképeit illetően. Ám a válaszokra nem a filozófia derít fényt, hanem a művészet kontextusa, ami a vonal, a forma, a szín és a perspektíva természetén keresztül az anyagban testesül meg. A kint és a bent egyenértékűségét megjelenítő médiumnak Jahoda Maja a textil anyagát választotta. Ha figyelmünket ezzel az előismerettel felvértezve fordítjuk a hímzett tájképekre, akkor az alkotó gondolkodásmódjának és érzésvilágának részleteibe nyerhetünk bepillantást, amely többet árul el egy személyről, mint a névjegykártyája. Ez magyarázza Jahoda Maja címválasztását is: Kihímezem az életem; hiszen technika és képiség egyaránt metaforái alkotói szubjektumának.
Jahoda Maja alkotópályájának elmúlt bő két évtizede textilművészeti munkásságának kibontakoztatásával telt. Ez idő alatt valamivel több, mint húsz hímzett tájképet készített, így kiszámolhatjuk, hogy egy-egy textilkép megalkotása közel egy évet vesz igénybe. A ma nyíló kiállítás annyiban is unikális, hogy ezek a munkák először láthatók együtt és egy időben. Az alkotópályán bekövetkezett változás szemmel látható következménye az életpálya sorsfordító útelágazásához érkezett művész megnyilvánulásának. Műalkotásokat nem magyarázhatnak életrajzi események, ugyanakkor a műalkotások reflektálnak az életkörülményekre, amelyek szinte determinálják az alkotó által, úgyszólván szükségszerűen megválasztott kifejezésmódot. Éppen ezért nem fogok biográfiai adatokat említeni, elég, ha a műfaji és technikai tulajdonságok elemi szimbolikájára hagyatkozunk.
Ugyanis a kézi hímzés és varrás kontrollt és irányítást ad a szakmagyakorló kezébe. Egy olyan világban és élethelyzetben, amely, úgy látszik, darabjaira hullik, és elveszíti rendezőelvét, a több ezer szabályos és ismétlődő kézmozdulat a harmónia és rendezettség állapotát teremti újra. Az alkotófolyamat – miként a tradicionális textilkészítés esetében szinte mindig – meditáció is egyúttal, amelyben az alkotó a belső világát rendszerezi és folytat dialógust önmagával, hogy feloldódjon tevékenysége tárgyában. Ha kronologikus sorrendben tekintenek végig a hímzett tájképeken, akkor észrevehető, hogy az öltések evolúciója és változékonysága Jahoda Maja harmónia és rendezettség utáni vágyának útkeresését tükrözi a műfaj technikai lehetőségein belül. Nem tanulta a textilművészetet, hanem felfedezte. Az elméjében, lelkében, szívében – bárhogy is nevezzük – lakozó idea fejlődésen és lassú folyamaton megy keresztül, mígnem abban a formában ölt alakot, amely művészi szemléletmódjához a leginkább illik. Ezért vannak olyan képei, amelyeken négy különböző öltésfajtát is alkalmaz, mert nem a technikai apparátus határozza meg a gyakorlatot, hanem a tartalomnak megfelelő forma.
„Jahoda Maja az eredendő szépet ábrázolja”
Ezért – bár többször hallunk textilképei kapcsán a tűfestés technikájáról – vonatkoztassunk el a klasszikus ismereteinktől, hiszen ezek a tájképek előrajzolás vagy vázlatfüzet segítsége nélkül születnek. Ehelyett Jahoda Maja intuitív módon egy horizontvonalból vagy megkezdett kiindulási pontból hímzi ki a felületet. Az az érzése támadhat a szemlélőnek, hogy a tájképi részlet már előzetesen létezik az alkotó fejében, amelyet emóciókkal és hangulatokkal telítve visz vászonra a cérnával megvalósítható technikai kivitelezésben. Igen, ezek a munkák festmények, méghozzá némelykor expresszív festmények abban a paradox technikai és vizuális kontextusban, amelyet a hímzésmód lassú statikussága és az észlelés útján megtapasztalható vibráló dinamika teremt. Ezt a kettősséget egyensúlyozza ki Jahoda Maja saját művészi ideájával, amelyet a színek és textúrák egyediségével hoz létre.
Aki távolról pillant meg egy hímzett tájképet, zavarba jön a kompozíció nyilvánvaló formalizmusától. Látott már ilyet Van Gogh hullámzó búzamezői vagy Rippl-Rónai kukoricás kertjei között. Ám, ha közel megy a képekhez, akkor válik világossá, hogy a színek ragyogását és intenzitását nem egymás mellé rendelésük vagy a paletta választékos spektruma határozza meg, hanem a hímzőfonalak plaszticitása okozza. Némely esetben már textilreliefek benyomását keltik az öltésklaszterekből felépülő formák, de szó sincs a síkművészet határainak átlépéséről, mint inkább az illúzió leképezésének a technikájáról, amelyet Jahoda Maja a perspektíva csalárd felkeltésével csempész a kompozíciókba. Ez a módszer pedig legszembetűnőbben a tájképeken valósítható meg, ahol a néző elméje térbe integrálja a látványt. Ezáltal a textil síkjából kiemelkedik az öltéscsomók hálózata, ami a színeket nem tónusokra osztja, hanem kontúrokkal látja el. Ez vált Jahoda Maja – mondhatom – piktúrájának védjegyévé.
A figuratív textilképek kiindulópontja a természeti táj észlelésének emlékképe. Akár a közeli Csallóköz nyárfaerdeje, akár a távoli Közel-Kelet homokos dűnéi, akár a Jeli arborétum buja flórája – és még folytathatnánk –, mindig a valóság egy idillikus szelete indítja be Jahoda Maja képzeletében a látvány megőrzésének folyamatát. De nem a valóság másaként jelenik meg a felületen kirajzolódó forma, hanem olyan alakban, amilyenben ő maga látja és láttatni szeretné. Szemben a kortárs művészet aktuális áramlataival, Jahoda Maja az eredendő szépet ábrázolja. A romlatlan természet árkádiai képébe azonban már nem fér be az emberi alak. Nem gondolom, hogy ennek üzenetértéke lenne, mint inkább arról van szó, hogy Jahoda Maja az egyetemességnek és az időtlenségnek az érzetét akarja sugallni, hogy aki ránéz egy hímzett tájképre, az saját élményeit és érzelmeit vetíthesse rá a látványra.
A pozitív életszemlélet üzenetét közvetítik a textilképek, nem akarnak többet visszaadni a világ szépségéből, mint amennyi mindennap eltűnik belőle, ha máskor nem, amikor lehunyjuk a szemünket, és már csak bensőnkben él tovább a szépség képe. Jahoda Maja a külső és a belső összekapcsolásának programját valósítja meg textilművészeti munkásságával, ami a természeten keresztül képes hatni az ember természetére. Mielőtt azonban a kinti természetbe vágynánk, még itt, a négy fal között is szakítsunk időt a szemlélődésre; egy szép kiállítás várja Önöket.
Elhangzott 2024. január 16-án, a kiállítás megnyitóján.
Keppel Márton
művészettörténész, főszerkesztő
Fotók:
- Találkozás: hímzés, vászon; 81×68 cm; 2018 (Fotó: MI)
- Kövek között patakocska: hímzés, vászon; 82×72 cm; 2015 (Fotó: MI)
- Sivatag: hímzés, vászon; 65×65 cm; 2017 (Fotó: MI)
- Tópart: hímzés, vászon; 80×60 cm; 2015 (Fotó: MI)
- Repceföld: hímzés, vászon; 72×52 cm; 2018 (Fotó: MI)
- Szélfútta erdő: hímzés, vászon; 66×74 cm; 2020 (Fotó: MI)
- Égig érő fa: hímzés, vászon; 86×58 cm; 2012 (Fotó: MI)
- Utolsó termés: hímzés, vászon; 60×50 cm; 2014 (Fotó: MI)
- Tündérkert: hímzés, vászon; 79×46 cm; 2012 (Fotó: MI)
