Egy nemzedék útkeresése

A budaörsi Lombfesztivál keretében, az egykori Zichy Major egyik épületében nyílt meg június közepén a DeForma Csoport kiállítása. A magtárból frissen létrehozott kiállító helyiség és a hangulatos „zöld udvar” egy közösségi együttműködés eredményeként jött létre. A kezdeményezés remélhetően hagyománnyá, a hajdani major pedig várhatóan Budaörs izgalmas kulturális terévé válik a következő években.
A fesztivál programja a természet védelmére épül professzionális és öntevékeny eszközökkel. A kiállítás is erre reflektál, elsősorban azonban a 2025 elején sajátos módon lezajlott DeForma szimpózium anyagát mutatja be, amely a Fal-On címet kapta. A kezdeményező ezúttal is, mint a kezdetekkor, Dobány Sándor volt. A szimpózium és a kiállítás életre hívója a Húsznegyven Budaörsi Fiatal Építészek Műhelye Egyesület és az NKA támogatásával Babos Pálma volt.

A DeForma porcelántervező művészekből alakult 1993-ban, tizenkét taggal, akik közül nyolc művészből álló, hosszabb ideje együttműködő csoport jött létre Babos Pálma, Bedécs Monika, Benedek Olga, Boda Péter, Dobány Sándor, Kádasi Éva, Turcsányi Judit és Vida Judit részvételével. A következő tíz évben összesen kilenc szimpóziumon vettek részt, olykor más, esetenként külföldi művészekkel kiegészülve. Céljuk kifejezetten a porcelán használati edény kultúrájának a megújítása volt, olyan kínálat megteremtése, amelyre a hazai porcelángyárak is igényt tartanak. Programjukban ivóedény, asztali tárgyak, váza, gyertyatartó, tál, doboz és teáskanna tervezése szerepelt, később kevésbé konkrét témák – lakoma, fény, lendület – adtak alkalmat a közös munkára. 1993-ban a Pécsi Porcelángyár, 1994-ben a Herendi Porcelánmanufaktúra Zrt. támogatásával valósultak meg a programok, amelyeket kezdetben a pécsi DeForma Képző- és Iparművészeti Alapítvány, 1995-től pedig a csoport maga szervezett. Működésük több évtizede bepillantást enged a porcelántervezés, sőt a kerámiaművészet magyarországi helyzetének alakulásába is.

Bár szokás az 1990-ben lezajlott politikai, társadalmi változásokat korszakhatárként értelmezni, a változások már korábban, a nyolcvanas évek elején kirajzolódtak az iparágban és a művészeti életben egyaránt. 1982-ben megszűnt a FIM (Finomkerámiaipari Művek), amely korábban egy konzorciumban, központi irányítással működtette a finomkerámiaipar vállalatait. Az önállóság némelyeknek ellehetetlenülést hozott, de a többi, nagy múltú vállalat is kemény nemzetközi terepen találta magát.
A porcelántervezők kiváltképpen nehéz helyzetben voltak, hiszen gyári körülményekhez kötötten dolgoztak, még ha az Iparművészeti Egyetemen 1962-ben alapított porcelántervezői szak végzősei közül kevesen ugyan, de tudtak képzettségüknek megfelelő állást találni. Ugyanakkor a nyolcvanas évekre beérett a szimpózium-mozgalmak eredménye, elsősorban a Siklósi Kerámia Szimpozion és a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió munkája révén. A magyar keramikusok nemzetközi mércével mérve is sokrétű, kezdeményező, izgalmas kortárs művészetet hoztak létre. Siklós szerepe az induláskor azért is meghatározó volt, mert ekkor épült az alkotótelep nagyméretű gázkemencéje, amely 1400 °C fokos teljesítményével alkalmas volt porcelán égetésére. A DeForma Csoport működésének költségeit pályázatokkal, illetve a Zsolnay Porcelángyárral és a Herendi Porcelánmanufaktúrával kötött együttműködési megállapodások segítségével fedezték.

„tárgyalkotó művészet csak úgy születhet, ha a mai ipari technológia szintjén és módszereivel születik” (Perneczky Géza, 1968)

A hetvenes években még úgy tűnhetett, a magyar porcelántermelés fogja ellátni a hazai szükségletek túlnyomó részét. Ma már nehéz elképzelni azt a széleskörű és elmélyült vitát, amely a korábbi évtizedekben a dizájn fogalma és gyakorlata körül folyt – elég talán a házgyári konyhaprogramra utalni ahhoz, hogy felidézhessük a korszak dilemmáit. A hiánygazdálkodáshoz idomult közönség pedig türelmetlenül várta, hogy a kereskedelem végre korszerű, funkcionális és modern, stílusos használati tárgyakkal lássa el. Olyan igény fogalmazódott meg az elméleti szakemberek részéről is, hogy azok az iparművészeti ágak, amelyek a hatvanas évek folyamán nagyobb szabadságuk, ideológiailag kevésbé terhelt voltuk miatt részben átvették a hagyományos képzőművészeti műfajok szerepét a művészi kezdeményezések terén, visszatérve eredeti pályájukra, a tárgyalkotásban teljesedjenek ki. Ahogy Perneczky Géza fogalmazott: „Pedig tárgyalkotó művészet csak úgy születhet, ha a mai ipari technológia szintjén és módszereivel születik, minden más ötlet romantikus elképzelés. Az egyéni formaalkotásnak egy széles, nagy kultúrájú ipari formatervezés csúcsán kell megjelennie, és nem fordítva: az ipartól távol, a giccses kulturálatlanság termékeivel versengve” (Perneczky Géza: A pécsi kerámia-szemle. ÉS, 1968. október 9).
Ugyanakkor a képzőművészetben a nyolcvanas évekre bizonyos határok közt fellazultak az ideológiai korlátok és követelmények. A legszembeötlőbb példa a változásra az „új szenzibilitás”, egy posztmodern festői irányzat megjelenése volt az évtized közepén, amely a táblaképnek, a színnek és az ecsetnek szerezte vissza sérült jogait, és egyúttal az individuálist, az „egyéni mitológiákat” állította középpontba. Az új festői érzékenység fiatal képviselőit úttörő módon professzionálisan menedzselte egy szintén fiatal művészettörténész, Hegyi Lóránd, aki később egyedülálló nemzetközi karriert futott be.

Azok a porcelántervezők, akik 1993-ban megalapították a DeForma Csoportot, ebben az időszakban kezdték pályafutásukat, céljuk éppen a műfaj megújítása volt, többek között az új festőiség eszközeivel. Tárgyaik a funkcionális és az autonóm megformálás határán mozogtak, jellemzőek rájuk a sajátos kézműves elemek, az erőteljes színvilág és a gazdag aranyozás. Nehéz ma elképzelni ennek a hatását akkor, amikor a köztudatban még a modernizmus Mies van der Rohe által megfogalmazott krédója visszhangzott mindenhonnan: „a kevesebb több”. Ők már a többet akarták minden téren, nem elméleti vitákat, és ennek hangot is adtak.
Dobány Sándor, a társulás kezdeményezője és névadója a Zsolnay-gyárból érkezett. Az 1985-ös pécsi Országos Kerámia Biennálén mutatkozott be, ahol mindjárt díjat is nyert sajátos formálású, ismert kortárs festők (Bak Imre, Keserü Ilona, Lantos Ferenc) jellegzetes motívumait adaptáló porcelánkannáival. Ő a kortárs festészetre reflektált szokatlan eszközökkel, képzőművészet és tárgyformálás szintézisének új, eredeti módját példázva. Ekkortájt mások is kísérleteztek a határterületek feltárásával. Vida Judit építészekhez csatlakozva a dekonstruktivista szellemiséget klasszikus orosz avantgárd motívumokkal társította porcelánedényein, anyaghasználatában is kísérletező, úttörő módon.
1993-ban, a csoport megalakulásakor csatlakozott hozzájuk Kádasi Éva és Bedécs Monika. Kádasi Éva évtizedeken át meghatározó alakja lett a MOME-n folyó oktatásnak, kísérleteivel ismét előtérbe helyezte a szakma gyakorlati, kézműves oldalát. Bedécs Monika a MOME-n tanársegédként, majd műhelyvezető mesteroktatóként dolgozik harmincöt éve.

„a DeForma a porcelán anyag és technológia hagyományaira helyezte a hangsúlyt…”

A DeForma Csoport a nagy múltú, sokrétegű jelentést hordozó porcelán anyag és technológia exkluzív hagyományaira helyezte a hangsúlyt, visszaadva esztétikai minőségét, elkülönítve a hétköznapi szükség és szűkösség világától, illetve a giccsbe hajló pompától egyaránt. Nem mellékes körülmény, hogy ebben az időszakban még úgy tűnt, van és lesz igény a különlegesen formált, új esztétikai minőséget hordozó használati tárgyakra. Törekvésük sikeresnek bizonyult, nem a tervezőkön, hanem a porcelánipar helyzetén múlt, hogy az eredmények nem érvényesültek szélesebb körben. Az ezredfordulóra nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a hazai, de a nagy múltú európai porcelánmanufaktúrák, gyárak is komoly nehézségekkel néznek szembe. A hanyatló tömegtermelés képtelen versenyezni a távol-keleti gyártókkal, a luxuscikkek piaca pedig más területeken is egyre szűkül.
A nehézségek ellenére a csoport tovább folytatta a munkát. A kétezres évek elejére a lebonyolítás a szimpózium helyébe lépő Siklósi Kerámia Alkotóházban és a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban zajlott. 2001-ben „lendület” tematikával rendeztek szimpóziumot a Siklósi Alkotóház és a Magyar Iparművészeti Egyetem támogatásával, 2002-ben a Zsolnay Porcelánmanufaktúra adott otthont közös munkájuknak a „fény” témájában, amelyet a Zsolnay-féle eozintechnika ihletett. 2003-ban megalakulásuk tizedik évfordulóját önálló kiállítással ünnepelték az Iparművészeti Múzeumban. Az erre az alkalomra készített, egyedi darabokból álló ivóedény-kollekciójuk a múzeum gyűjteményébe került.

Az ezután következő hosszabb szünet egybeesik egy újabb korszak beköszöntével. A kétezres évek elején megszűnt a Siklósi Kerámia Alkotóház, a korábbi támogatási formák eltűntek vagy átalakultak. Megváltozott a pályázati rendszer, a Nemzeti Kulturális Alap keretében csak egyéni pályázatok beadására nyílt lehetőség. A piaci viszonyok végérvényesen átformálták a hazai műtárgykereskedelmet, amelyben a kortárs kerámiának csekély szerep jutott. Az iparművészek középgenerációja rendkívüli egzisztenciális nehézségekkel találta magát szemben. 2008-ban rendezték meg az utolsó pécsi kerámiabiennálét. (A rendezvény újjáéledését a szintén Pécsett, 2024 kora tavaszán megrendezett triennálé jelezte.)
Ilyen körülmények között különös jelentősége volt annak, amikor a művészek DeForma Csoportként ismét hallatták a hangjukat. Első programjukra utalva az „ivóedény újragondolva” volt a témája annak az alkotói együttműködésnek, amelyet 2019-ben a PTE Művészeti Karának műhelyeiben, a Zsolnay Porcelánmanufaktúra közreműködésével végeztek.
A mostani közös programmal és kiállítással egy újabb lendület kibontakozásának lehetünk tanúi, bár közös műhelymunkára ezúttal nem került sor. Maga a kiállítás egy szinte már történelmi utazásra hívja azokat, akik ismerték a kezdeteket. A téma természetesen ismét a porcelán, ezúttal a falon, vagyis kizárólag autonóm tárgyként, dekoratív szerepben, de a teremben felállított posztamenseken ott sorakoznak azok a korábbi munkák is, amelyek a „természet” témaköréhez kapcsolhatók, igazodva a fesztivál célkitűzéseihez.
Az első évek közös műhelymunkája során maguk az alkotók fogalmazták meg, mennyi új tapasztalatot szereztek a porcelán anyagával, az alkalmazható technológiákkal kapcsolatban, amelyek közül az öntés és a szabadkézi formálás bizonyult meghatározónak. Döntően ma is ez a két eljárás, de a használati funkcióval szemben az autonóm alkotás került előtérbe, a porcelánplasztika lehetőségei foglalkoztatják az alkotókat. Az idei szimpózium témájának megfelelően a legújabb munkák falra akasztható képek, reliefek, plasztikák.

Az alkotók és alkotásaik széles skálán mozognak. Babos Pálma Hálózat című műve kék és fehér színezett porcelánmasszából formázott, üreges geometriai elemek csoportjából áll, reflektálva nemcsak a világban mindenütt jelenlévő összefüggésekre és azok törvényszerűségeire, de a hálózat mint szervezőelv témájára is. A posztamensen álló Jéghegyek apokaliptikus vízió, nyers porceláncsúcsok, amelyeken inog, omladozik épített világunk egy-egy fragmentuma.

Benedek Olga mázas faliképei az építés emberi eszközökkel zajló és a pusztulás spontán végbemenő folyamatát egy-egy jellegzetes motívummal kapcsolják össze. Vízesés teáskészletének darabjain a víz dinamikus mozgása és gazdag színárnyalatai egyszerre vannak jelen. Táljainak színvilágában hasonlóképpen a vizek jellegzetes kékjei-zöldjei köszönnek vissza.

Boda Péter faliképén (In situ) a nyers porcelán rendkívül gondosan megmunkált felülete egy szabályos, mázas porcelángömbbel alkot kontrasztot. Madárvárója sajátos, konceptuális alkotás. A természet „utánzása” ezúttal a fecskefészkek rekonstrukcióját jelenti, amely a gyakorlatban is képes betölteni a madarak által készített fészkek funkcióját, és ami egy konkrét veszteségre, a fecskék pusztulására hívja fel a figyelmet.

Bedécs Monika Kaktuszvázái a kezdetek felszabadult vidámságát idézik, a stilizált kaktuszformán felhasznált triviális díszítő motívumok posztmodern fricskák. Crash című munkája a sokszor megjósolt „összeomlást” falra illesztett, lágyan formált, nyers porcelánfelirattá szelídíti, amelyet erős iróniával a vidám színekkel festett „rokokó” girland tesz még hatásosabbá.

Dobány Sándor a tőle megszokott festői eszközökkel dekorált porcelánedények mellett most egy újfajta festőiséggel jelentkezett. Négy darabból álló, Csend című faliképsorozatán a nyers, szürke felületeket gazdagon, mégis rendkívül finoman vésett, a japán textíliákhoz hasonló módon egymás mellé illesztett ornamentika borítja, amelyet a sarkokba helyezett, hihetetlenül aprólékos, részletgazdag, festett tájmotívum egészít ki.

Turcsányi Judit porcelánba rögzített, határozott gesztusai a hullámokat idézik olyan erőteljesen, hogy az ember a mázas, fehér felületeken vibráló fényben szinte érzékeli a víz színeinek jelenlétét. Táblaképei ezzel ellentétben jelszerű tömörséggel utalnak természeti motívumokra, akárha porcelánba öntött haiku verseket látnánk.

Vida Judit kerek, krómozott fémlapra illesztett El-Tér-Ül-És című fali reliefje egy hármas sorozat darabja, amelyen a tőle megszokott geometrikus formák gazdag, összetett kompozícióban és szemet gyönyörködtető változatosságban, erőteljes színekben egyesülnek. A Delfines doboz és a Zászlós hal ugyanazt a gazdag színvilágot festői átmenetekben, jelszerűen tömör formákon láttatja.

Végül a 2022-ben elhunyt Kádasi Éva munkái teszik teljessé a mára hét tagúvá vált DeForma kiállítását. Faliképe a nyolcvanas évekből a porcelán színezésével végzett festői kísérlet. Két Doboza filigrán aranyozott tetejével és nyúlványával egyszerre szakrális és profán, törékeny mestermunka.

A DeForma következetes magatartása a mesterségbeli hagyományok megőrzésében és továbbfejlesztésében, az autonóm kifejezési formákkal végzett kísérleteik mára teljesen más összefüggésekben értelmezhetők, mint akár két évtizeddel ezelőtt. Az iparral és a formatervezéssel kapcsolatos gyakorlat megváltozott: a porcelántervezők helyébe dizájnerek léptek, maga a dizájn fogalma is folyamatos változáson ment és megy át. Mára a dizájn a legszélesebb értelemben vett környezetalakítást jelenti, amelybe beletartozik az életstílus, az új anyagok és technológiák integrálása, a környezeti változásokra való reflektálás, mindez erősen futurisztikus felhangokkal.
A tömegtermelés ugyanakkor változatlanul a közvetlen haszon elvén nyugszik: célja nem csupán az igények kielégítése, hanem az igények folyamatos generálása a fogyasztási cikkek piacán, amelybe természetesen a szilikátipari termékek is beletartoznak. Úgy tűnik, a művészet maga is ebben a termelési spirálban működik. Az iparművészet helyébe a művészetipar lépett, a giccs pedig többé nem a művészet lealacsonyítása, hanem a galériák világába beemelve a tömegkultúra üzletileg jól kiaknázható szegmense. Keramikusainknak ebben a közegben kell megmutatniuk, mi az, aminek a létrehozására, megformálására kizárólag az ő eszköztáruk alkalmas, hogy érvényes mondanivalójukkal életben tartsák sajátos örökségüket, közös kulturális kincsünket.

Kovács Orsolya
művészettörténész

Főcím kép:
Boda Péter: Zöld udvar – installáció; kézzel formázott szalmatörekes agyag, fecsketojáshéj, pelyvás szalma; 60×35×7 cm; 2025 (Fotó: Áment Gellért)