Báthory Júlia, id. Szilágyi András és Kovács Júlia – egy üvegművész-dinasztia három alkotója
A magyar üvegművészet történetében ritkán találunk olyan művészcsaládot, amelynek tagjai nem csupán ugyanazt az anyagot választották alkotói médiumként, hanem egymás életművének értelmezőivé, megőrzőivé és továbbörökítőivé is váltak. Báthory Júlia, nevelt fia, id. Szilágyi András és felesége, Kovács Júlia kapcsolatában a családi kötelék egy sajátos művészeti genealógiával fonódott össze. A három alkotó életműve eltérő történelmi korszakokban, különböző művészi és intézményi körülmények között bontakozott ki, mégis közös szellemi térbe rendeződik: összekapcsolja őket az üveg tulajdonságainak következetes kutatása, a technikai kísérletezés és az alkotói autonómia igénye.
A dinasztia fogalma ebben az esetben nem mechanikus stílusöröklést jelent. Sokkal inkább olyan műhelyhagyományt, amelyben az előző generáció technikai és szellemi tapasztalata továbbgondolandó örökségként jelenik meg. Báthory Júlia modernista tárgykultúrája és pedagógiai módszertana, Szilágyi András festőművészi és optikai problémák felé nyitó művészete és Kovács Júlia formatervezői, építészeti és autonóm üvegművészeti tevékenysége három különböző választ adott ugyanarra az alapvető kérdésre: hogyan válhat az üveg az ipari előállítás eszközéből önálló művészi gondolat hordozójává?
Életművük egymásutánisága egyúttal a 20. századi magyar üvegművészet történeti ívét is kirajzolja. Báthory Júlia a két világháború közötti európai modernizmus és a magyar üvegoktatás megszületése között teremtett kapcsolatot. Szilágyi András a gyári formatervezés és a hetvenes évektől kibontakozó autonóm stúdióüveg között képezett hidat. Kovács Júlia pedig a gyáripari tervezésből kiindulva az építészeti üvegen, az autonóm plasztikán és az üvegfestészeten át jutott el a szilikátművészet határterületeinek kutatásáig.
Báthory Júlia: európai modernizmus és magyar iskolateremtés
Báthory Júlia akkor lépett be az üvegművészet bűvkörébe, amikor maga az anyag is történetének egyik legnagyobb átalakulását élte. Az 1930-as évek az üveg technológiai forradalmának időszaka volt. A kézműves műhelyek és a kisebb huták hagyományos, részben empirikus anyagkezelése mellett egyre nagyobb jelentőséghez jutott az ipari gyártás, a vegyészet, a laboratóriumi kutatás és a komplex kémiai eljárások alkalmazása. Az üveg korábban elképzelhetetlen formai, optikai és szerkezeti lehetőségeket kínált. Új színezési eljárások, különleges anyagösszetételek, nagyobb méretű síküvegek és fejlettebb megmunkálási technológiák jelentek meg. Báthory Júlia nem egy már kialakult művészeti médium szabályait sajátította el, hanem egy éppen átalakuló anyag lehetőségeit kezdte kutatni. Alkotói pályája ezért kezdettől szorosan összefonódott a műszaki fejlesztés és a kísérletezés gyakorlatával.
„Báthory Júlia születésének 125. évfordulójára emlékezünk”
1901-ben született Budapesten, és csaknem egy teljes évszázadot átfogó életútja során a magyar üvegművészet egyik legfontosabb úttörőjévé vált. A húszas években Münchenben folytatott művészeti tanulmányokat, majd a német és francia modernizmus közegében alakította ki tárgytervezői szemléletét. Pályájának korai szakaszában a grafika és a festészet felől közelített az üveghez, amelyben egyszerre fedezte fel a rajzi közlés, a plasztikai alakítás és a fény segítségével történő térképzés lehetőségét. Kamaszkorának egyik meghatározó élménye volt az Orrefors svéd üveggyár egyik tárgyával való találkozás. Emlékei szerint ekkor fogalmazódott meg benne, hogy ezt a minőséget, az anyagszerűség és a formai egyszerűség ilyen egységét szeretné Magyarországon is megteremteni.
Az úgynevezett „svéd üveg” nem egyszerűen követendő stílust jelentett számára. Sokkal inkább azt a modernista alapállást, amelyben a tárgy szépsége az anyag tulajdonságainak felismeréséből, a forma világosságából és a technológiai megoldás őszinteségéből fakad. Az üveg nem valamilyen más anyagot utánzó felületként, hanem saját fényével, áttetszőségével, tömegével és törékenységével jelenik meg. 1930 végén Párizsba költözött, ahol bekapcsolódott a francia művészeti életbe. Kiállított a Salon d’Automne tárlatain, 1933-ban pedig La Girouette (Szélkakas) néven önálló műhelyt alapított. Stúdiója rangos párizsi áruházakkal és luxusipari szereplőkkel állt kapcsolatban. Alkotásai a két világháború közötti francia art deco és a modern tárgykultúra összefüggésében váltak ismertté, de munkáiban kezdettől jelen volt az a sajátos technológiai radikalizmus, amely későbbi művészetét is meghatározta. Érdeklődése elsősorban a hideg üvegmegmunkálás felé fordult. Nem csupán alkalmazta a már ismert eljárásokat, hanem feltalálóként és műszaki fejlesztőként alakította is őket.
Kiemelkedő jelentőségű volt az üvegcsiszolás léptékváltásában játszott szerepe. A gravírozás és a finom csiszolás korábban elsősorban kisebb tárgyak részletgazdag, miniatűr megmunkálását jelentette. Báthory Júlia ezzel szemben a csiszolást monumentális, építészeti és szobrászati méretben kezdte alkalmazni. Műveiben a csiszolt felület nem pusztán ornamentális díszítés. A különböző mélységben kialakított metszések, bemélyedések és síkok a fényt is formálják. Az üveg tömegébe hatoló megmunkálás sajátos negatív plasztikát, intagliót hoz létre: az adott kép vagy motívum nem rákerül az anyagra, hanem annak belsejében, a fénytörés révén válik érzékelhetővé. Ezzel a grafika, a dombormű és a térplasztika közötti átmeneti közeggé alakította az üvegfelületet. Hasonlóan úttörő szerepet vállalt a homokfúvás művészi alkalmazásában. Saját fejlesztéseinek és műhelytitokként őrzött eljárásainak köszönhetően több évtizeden keresztül olyan technikai tudással rendelkezett ezen a területen, amely egyedülálló helyzetet biztosított számára. A homokfúvás segítségével különböző fokozatokban mattította, mélyítette és rétegezte az üveg fényes felületét, finom tónusátmeneteket, grafikai struktúrákat és térhatásokat létrehozva.
Báthory művészetében a technológiai invenció soha nem öncélú bravúrként jelent meg. Az újítás szerepe az volt, hogy olyan vizuális lehetőséget teremtsen, amely korábban nem létezett. Ezt a szemléletet foglalja össze gyakran idézett mondata: „Az az üveg, amit le lehet másolni, nem jó üveg.” A kijelentés nem a sokszorosítás vagy a tárgytervezés elutasítását jelenti, hanem az alkotói gondolat és az anyaghasználat megismételhetetlen egységének követelményét. Báthory Júlia műveiben az üveg nem csupán áttetsző anyag, hanem képi felület. Metszéssel, csiszolással, maratással és homokfúvással hozott létre többrétegű, gyakran figurális vagy ornamentális kompozíciókat. A díszítés azonban nem járulékos elemként került a tárgyakra: együtt épült fel az üveg formájával, vastagságával, fénytörésével és optikai mélységével. Korai munkáin a tiszta geometria, a stilizált ember- és állatábrázolás, valamint a modern nagyvárosi élet motívumai egyaránt megjelentek. Az 1937-es párizsi világkiállításon bemutatott művei alapján az üvegtárgy nála egyszerre lehetett reprezentatív iparművészeti objektum, autonóm képi kompozíció és technológiai kísérlet. Az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében fennmaradt művek – köztük metszett díszpoharak, tálak és összetett berendezési tárgyak – jól mutatják, hogy sajátos fénygrafikaként kezelte az üveg felületét.
A jó üvegmű nem pusztán forma, amelyet más anyagban vagy más technológiával is elő lehetne állítani. Létmódja elválaszthatatlan az üvegtől, annak optikai és fizikai tulajdonságaitól.
A huta köré épített iskola
Báthory Júlia művészetének második jelentős szakasza a második világháborút követő magyarországi alkotói és oktatói tevékenységéhez kapcsolódik. A világháború és az európai viszonyok átalakulása után Magyarországon telepedett le. Hazatérését követően tevékenységének súlypontja fokozatosan az oktatásra helyeződött. 1949-ben üvegtervező és tanárképző szak létrehozására dolgozott ki koncepciót, majd az ötvenes évek elején átvette azt az üveghutát a budapesti Török Pál utcában, amelyet korábban Veress Zoltán épített. E műhely körül szervezte meg azt a képzési rendszert, amelyből a modern üvegművészet máig ható iskolája kinőtt. A huta átvétele Báthory saját alkotói pályáján is fordulatot hozott. Addigi hidegmegmunkálási tapasztalatait ekkor egészítette ki a melegüveg formálásának és alakításának közvetlen ismeretével. Megismerte az üvegolvasztás, a fúvás, a hutai formázás, az alakítás és a hűtés teljes munkafolyamatát. Művészetének második korszakában már az üvegmegmunkálás szinte teljes spektrumát átlátta. E komplex tudást tanárként rendszerezte és adta tovább. Oktatási modelljében az üvegtervezés nem válhatott el a kézműves gyakorlattól, a rajzi képzéstől, a formai gondolkodástól és az anyagtechnológiai ismeretektől. A növendékeknek nemcsak formát kellett tervezniük, hanem meg kellett érteniük az anyag viselkedését, az ipari gyártás feltételeit, továbbá a hideg- és melegmegmunkálás összefüggéseit. Báthory Júlia igazi történeti nagysága ezért nem csupán saját műveinek kvalitásában ragadható meg. Joggal nevezhető a modern magyar autonóm üvegművészet egyik megalapozójának, mert személyes tudását a művészeti oktatás rendszerébe illesztette, és ezzel létrehozta a magyar üvegművészet szakmai utánpótlásának alapjait.
Több mint egy évtizeden keresztül szinte kizárólag az ő tanítványai töltötték be az akkor gyorsan fejlődő, kapacitásaik csúcsán működő magyar üveggyárak vezető művészeti és tervezői pozícióit. Tanítványai lettek a gyárak művészeti vezetői, formatervezői és dizájnerei, később pedig ők alkották a magyar üvegiparban dolgozó iparművészek meghatározó szakmai rétegét. A formát nem önmagában álló célként, hanem az anyag természetének feltárására szolgáló eszközként kezelő klasszikus modern szemlélet meghatározó nyomot hagyott a hatvanas évek magyar üvegművészetén. Ez az örökség ma is felismerhető azokban a törekvésekben, amelyek az üvegtől nem pusztán dekorativitást, hanem anyagszerű, szerkezeti és gondolati hitelességet várnak.
Történeti távlatból különös jelentőséget kap Báthory fiatalkori Orrefors-élménye. Az őt egykor inspiráló svéd vállalat nagyüzemi termelése 2013-ban megszűnt, az egykori gyártás helyszíne pedig jelentős részben az ipari örökség és a múzeumi emlékezet terévé vált. A formai egyszerűségre és az anyagszerűség esztétikájára épülő „svéd üveg” világa éppúgy történeti korszakká változott, mint az a magyar gyáripari és oktatási struktúra, amelyet Báthory Júlia létrehozott az ötvenes és hatvanas években.
Az ipari fejlődés, a piaci koncentráció és a kézműves tudásra épülő gyártás visszaszorulása nem kedvezett annak az üvegművészeti kultúrának, amelyben egy művész, egy vegyész, egy technológus és egy üvegmester közös kísérletezéséből új tárgyak és anyagok születhettek. Mégis éppen e történeti tudásból táplálkozva támadhat fel a magyar üveg a 21. században: nem a korábbi gyáripari struktúrák egyszerű helyreállításával, hanem a megőrzött technológiai és művészi örökség kortárs újraértelmezésével.
Híd két elkülönülő korszak között
Báthory Júlia szellemi örökségének fennmaradása szempontjából különös jelentőségű, hogy egyedi megmunkálási invenciói, műhelytitkai és technológiai tapasztalatai nevelt fián, id. Szilágyi András munkásságában, családi örökségként éltek tovább, és egyúttal új művészi problémákkal és technikai megoldásokkal gazdagodtak.
Szilágyi András: a képtől az optikai térig
Id. Szilágyi András 1949-ben született Budapesten. Báthory Júlia műhelyében találkozott az üveggel, majd a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban hivatalosan is a tanítványa lett. Tanulmányait az Iparművészeti Főiskola üveg szakán folytatta, ahol 1973-ban szerzett diplomát.
„Szilágyi András a Kisképzőben lett tanítványa Báthory Júliának”
Szerepe különleges a magyar üvegművészet történetében. Hosszú ideig azon kevés alkotók egyike volt, akik közvetlen generációs és szakmai kapcsolatot teremtettek a Báthory Júlia által képviselt, elsősorban formatervezői és gyáripari közegben működő modernista szemlélet, valamint a hetvenes évektől meghatározóvá váló autonóm, képzőművészeti igényű stúdióüveg között. Azon kevesek közé tartozott Báthory tanítványai közül, akik felsőfokú iparművészeti diplomát is szereztek. Később az Üvegipari Művek művészeti vezetőjeként koordinálta a magyar üveggyárakban folyó művészeti és tervezői munkát. Pozíciójából adódóan közvetlenül értesült a gyárakban zajló kémiai, technológiai és formai kísérletekről, amelyeket saját művészi gyakorlatába is beépített.
Művei ezért nem csupán alkotói készségének bizonyítékai, hanem olyan technológiák és különleges üveganyagok tanúi is, amelyek napjainkban alig vagy egyáltalán nem reprodukálhatók. Az irizáló fekete üveg, a fátyolüveg vagy bizonyos olvasztott üvegkísérletek létrehozásához olyan vegyészeti háttérre, kísérleti laboratóriumokra, gyári infrastruktúrára és felhalmozott mesterségbeli tudásra volt szükség, amely Magyarországon mára jórészt megszűnt. Az úgynevezett irizáló fekete üveg valójában nem egyszerűen fekete színű anyag. A fényviszonyoktól és az anyagösszetételtől függően vöröses, barnás vagy fémes árnyalatokat mutató üveg különleges kémiai és hőtechnikai eljárások eredménye. Hasonlóképpen összetett feladat lenne a korabeli fátyolüveg-kandeláberek vagy lámpaburák újragyártása. Nem csupán receptek vesztek el, hanem azok a gyártási körülmények és emberi együttműködések is, amelyek lehetővé tették e receptek gyakorlati megvalósítását.
Az intagliótól az optikai illúzióig
Szilágyi András az optikai illúzió, a rétegzett képalkotás és az op-art vizuális tapasztalataival kapcsolta össze Báthory Júlia hidegmegmunkálási örökségét, mindenekelőtt az intaglió csiszolást és a homokfúvást. Művészeti gondolkodásának meghatározó sajátossága, hogy az üveget a festészet felől is értelmezte. Ez részben családi örökségéből következett. Édesapja, Szilágyi János a római iskolához kapcsolódó monumentális festészet kevéssé ismert, ám kvalitásos alkotója volt. Így a murális lépték, a képfelület építészeti környezetben való elhelyezése és a monumentális festészeti gondolkodás személyes kulturális tapasztalatként is jelen volt Szilágyi András számára.
A homokfúvás technológiáját továbbfejlesztve olyan emulziót dolgozott ki, amely segítségével rendkívül finom grafikai és festői részleteket tudott rögzíteni a síküvegen. Ezzel a Báthory Júlia által szobrászati és reliefszerű mélységekben alkalmazott homokfúvást a monumentális festészet és a grafika irányába tágította. Az üveg immár nem csupán a plasztikai beavatkozás, a mélyítés és a csiszolás hordozója lett.
Alkalmassá vált leheletfinom vonalak, tónusátmenetek és festői motívumok megjelenítésére is. A különböző mélységekben mattított, áttetsző vagy érintetlenül hagyott felületek a megvilágítástól függően változó képet hoztak létre. Művei gyakran a festmény és az üvegtárgy határán helyezkednek el. A kép nem egyetlen zárt síkon jelenik meg, hanem több, egymás mögé helyezett vagy egymást átható rétegben. A néző mozgása, a megvilágítás változása és a környező tér visszatükröződése a mű érzékelhető részévé válik. Az alkotás így nem statikus látvány, hanem folyamatosan újrarendeződő optikai esemény. Az Interferencia című mű már címében is jelzi e gondolkodásmód lényegét. Az interferencia fizikai fogalma itt egyúttal művészeti metafora: olyan új látvány keletkezik különböző képi és fényjelenségek találkozásából, amely egyik rétegre sem vezethető vissza önmagában. Az üveg ebben a rendszerben nem semleges hordozó, hanem aktív, a képet formáló és megsokszorozó médium.
Szilágyi András ugyanakkor nem korlátozta érdeklődését a hidegmegmunkálásra. Míg a melegüveg bizonyos értelemben kései felfedezés volt Báthory Júlia számára, Szilágyi pályáján kezdettől egymás mellett jelent meg a hideg- és a melegüveg alakítása. A színes, folyékony üveggel folytatott kísérletek, az öblösüveg-formálás modern alkalmazásai, az üvegplasztika és az ipari formatervezés egyaránt munkásságának központi részét alkották. Finom, visszafogott művei nem kívánták felülírni az anyagot látványos gesztusokkal, inkább a különleges üvegek természetes szépségét, belső színét, fénytörését és felületi változásait tették láthatóvá.
Irizáló fekete, pontosabban vöröses fényű üvegből készített lámpaburái, fátyolüveg-kísérletei, olvasztott üvegmunkái és autonóm plasztikái ma már valódi unikumok. Nemcsak esztétikai értékük miatt, hanem azért is, mert olyan üveganyagokat őriznek, amelyek előállításának teljes technológiai környezete megszűnt. Szilágyi András otthonosan mozgott a magyar üveggyárak világában. Különösen sokat dolgozott Karcagon, Salgótarjánban és Ajkán, de megfordult Parádon és Vásárosnaményben is. Ezek közül több helyszínen mára maga az üveggyártás is emlékké vált. Az üveggyárak felszámolásával nem csupán termelőkapacitások vesztek el. Megsemmisültek vagy szétszóródtak az archívumok, az anyagminták, a receptúrák, a kémiai laboratóriumok és a kísérleti műhelyek is. Szilágyi András vázái, lámpaburái és üvegplasztikái ezért ma már egy eltűnt ipari és tudományos infrastruktúra anyagi dokumentumai is.
Kovács Júlia: kényszerek és választások
Kovács Júlia életútja jól példázza, milyen radikális módon befolyásolhatták az intézményi kényszerek, a politikai döntések, a véletlenek és a személyes találkozások a 20. századi magyar iparművészek pályáját. Pályája nem előre elhatározott szakmai programként, hanem egymást követő kényszerhelyzetekre adott kreatív válaszok sorozataként alakult.
1947-ben született Szegeden. A Tömörkény István Gimnázium kerámia szakán Dinnyés Éva tanítványaként érettségizett. Évfolyamának kiemelkedő növendékeként közvetlenül ezt követően jelentkezett az Iparművészeti Főiskolára, első alkalommal azonban nem vették fel. Egy éven keresztül Pap János és Horváth Sándor keramikusok budapesti műhelyében dolgozott segédként. Itt került kapcsolatba a műhelyek baráti köréhez tartozó alkotókkal, többek között Schrammel Imrével és Gorka Líviával, akik felfigyeltek tehetségére. A következő évben ismét a kerámia szakra felvételizett. Visszaemlékezése szerint a felvételi eljárás során rendhagyó módon kihívták a folyosóra, ahol Schrammel Imre, Csekovszky Árpád és Litkey József közölte vele: arra a helyre, amelyet eredetileg neki szántak, politikai megfontolásból más jelentkezőt kell felvenni. Felajánlották azonban, hogy az üveg szakon még van egy szabad hely.
„az Iparművészeti Főiskolán vált az üveg Kovács Júlia művészetének meghatározó médiumává”
Kovács Júlia tehát eredetileg nem üvegművésznek készült, és nem is az üveg szakra jelentkezett, mégis Z. Gács György 1967-ben induló évfolyamának hallgatója lett. Életművének egyik alapvető sajátossága ebből a kényszerű pályaváltásból következett: keramikusi érzékenységét és anyagszemléletét az üveg területén kamatoztatta. A főiskolai diploma megszerzése előtt Z. Gács György felajánlotta számára, hogy különbözeti vizsgák nélkül átkerülhet a Képzőművészeti Főiskola festő szakára, és nem kell tovább „játszania az üvegest”. Kovács Júlia azonban visszautasította az ajánlatot.
1972-ben dicsérettel szerzett diplomát az Iparművészeti Főiskola üveg szakán. A főiskola történetében elsőként ólmozott üvegablakkal diplomázott; e műfajban néhány évvel később Hefter László követte. Döntése azt mutatja, hogy az eredetileg kényszerből választott anyag valódi alkotói médiumává vált. Nem mondott le a festészetről vagy a kerámiáról, hanem az üveget avatta képzőművészeti gondolkodásának új közegévé. Főiskolai évei alatt ismerkedett meg az alsóbb évfolyamban tanuló Szilágyi Andrással, rajta keresztül pedig Báthory Júliával és műhelyével. A személyes kapcsolat révén a hidegüveg-megmunkálás olyan tudásához kerülhetett közel, amelyet intézményes képzésben nem lehetett teljes mélységében elsajátítani. Szilágyi Andrással 1975-ben házasságot kötött, így családi értelemben is Báthory Júlia örökségének részévé vált.
A Báthoryhoz fűződő kapcsolat azonban nem stiláris alárendelődést jelentett. Kovács Júlia éppen azért tudta kreatívan továbbörökíteni a hagyományt, mert saját, eredendően keramikusi és festői szemléletével közelített hozzá.
A magyar tárgykultúra tervezője
Diplomája megszerzése után Kovács Júlia a nagykanizsai üveggyárban helyezkedett el tervezőként. Szeretett tárgyakat tervezni, és személyes határozottságának, valamint technológiai érdeklődésének köszönhetően a merev gyári struktúrák között is képes volt érvényt szerezni elképzeléseinek. Teaforraló- és hőálló edénycsaládját a nagykanizsai gyár fennállásának hosszú időszakában folyamatosan gyártották. Citromfacsarója és almareszelője, amelyekkel formatervezési elismerést is szerzett, Salgótarjánban egészen az ezredforduló körüli időszakig gyártásban maradt.
Kovács Júlia azon kevés magyar üvegtervezők közé tartozott, akinek tárgyai valóban beépültek a mindennapi használati kultúrába. A Házgyári konyhaprogram keretében tervezett termékeit sorozatban állították elő, így munkái nem csupán kiállításokon vagy múzeumi gyűjteményekben jelentek meg, hanem magyar háztartások ezreinek mindennapi tárgyaivá váltak. Citromfacsarója és almareszelője Vadas József 1979-ben megjelent, A művészi ipartól az ipari művészetig című könyvében is szerepelt. A tárgyak jól példázzák azt a korszakot, amikor az iparművész a sorozatgyártás minőségét, funkcionális racionalitását és vizuális kultúráját egyaránt alakíthatta.
1980-ban Kovács Júlia képviselte a magyar üvegiparban dolgozó iparművészeket az ICSID várnai konferenciáján. Ugyanebben az időszakban gyermekkori barátjával, Minya Máriával, a kispesti Gránit Gyár művészeti vezetőjével együttműködve hőálló üveg-kerámia edénycsaládot dolgozott ki. A multifunkcionális rendszer a korszakban előremutató tervezői koncepciót képviselt. A hűtőszekrényben, sütőben és mikrohullámú sütőben egyaránt használható elemek tárolásra, melegítésre és részben ételkészítésre is alkalmasak voltak. Az üveg- és kerámiaelemek egymással kombinálhatók, egymásba helyezhetők és különböző funkcionális összeállításokban alkalmazhatók voltak.
A tárgycsalád nem csupán formai vagy funkcionális kísérlet volt. Már ekkor megjelent benne Kovács Júlia egész pályáját meghatározó kérdése: miként lehet az üveget és a kerámiát nem egymással versengő, hanem egymást kiegészítő anyagként alkalmazni?
Építészeti üveg és rétegzett látás
A hetvenes évek végétől Kovács Júlia és Szilágyi András közösen dolgozott ki egy, Báthory Júlia homokfúvási technikáján alapuló egyéni módszert, amelyet számos építészeti megrendelésük során alkalmaztak. Kovács Júlia a termopán üveg megjelenésekor az elsők között ismerte fel, hogy a többrétegű szerkezet nem csupán hőszigetelő építőanyag, hanem művészi és optikai lehetőség is. A különböző üvegrétegek eltérő mélységű savazása vagy homokfúvása révén a kép nem egyetlen felületen, hanem térben, egymás mögött elhelyezkedő síkokban jelent meg.
Szegeden három méter magas üvegelemekből álló falat készített, amelynek rétegeit többszörös savazással alakította ki. Balatonfüreden öt rétegben homokfújt kompozíciót hozott létre. Ezek a munkák technikai és művészeti szempontból egyaránt kivételes teljesítmények: a monumentális méret, az előre megtervezett rétegződés és az üveglapok végleges összeépítése rendkívüli pontosságot kívánt. A többrétegű üvegben a kép a néző helyzetének és a megvilágításnak megfelelően változik. Egyes motívumok előrelépnek, mások elhalványulnak, a rétegek pedig időnként összeolvadnak. E munkákban Kovács Júlia már nem egyszerűen felületet díszített, hanem az üvegrétegek közötti teret komponálta meg.
Keramikus, aki üveggel festett
Az üveg alkímikusait régóta foglalkoztatja az üveg és a kerámia közötti átmenet lehetősége. A vegyészek és anyagtudósok a vitrokerámia, azaz az üvegkerámia kémiai és szerkezeti problémáját kutatják. Lényegesen kevesebb művész tette azonban egész életművének központi kérdésévé az üveg és a kerámia művészi együttműködését. Kovács Júlia életét szinte teljes egészében ennek a problémának szentelte. Az ő „megérkezése” az üveghez eleve rendhagyó volt, hiszen már képzett keramikusként találkozott az új anyaggal. Az üveg számára ezért elsősorban kifejezőeszköz lett: készséges, ugyanakkor kiszámíthatatlan anyag egy képzőművészeti gondolat megfogalmazásához. Míg Báthory Júlia elsősorban szobrászi módon közelített a hidegen megmunkált üveghez, addig Kovács Júlia festőként fordult a meleg, folyékony üveg felé. Nem egyszerűen üvegre festett, hanem magával az üveganyaggal kezdett képet alkotni. Egész életében az izgatta, miként lehetne a kerámiát és az üveget „kibékíteni”, pontosabban együttműködésre bírni. E kutatás az úgynevezett üvegsamott- vagy samottüveg-kísérletekben csúcsosodott ki. Saját fejlesztésű technikája segítségével domborműveket, kisplasztikákat és monumentális építészeti alkotásokat egyaránt létrehozott.
Nem a vitrokerámia tisztán kémiai feladványa felől közelített a problémához. Érzéki, intuitív és művészi utat követett, amely keramikusi múltjából eredt. Egész életében keramikus maradt, aki üveggel dolgozik. Az üveghez is a kerámia anyagformáló logikájával közelített: nem a felület könnyed csillogása érdekelte, hanem az anyag ellenállásának leküzdése, a tömeg, a textúra és a belső szerkezet alakíthatósága. Az üveget nem érintetlen és tiszteletet követelő felületként szemlélte: uralni, átformálni, festői és plasztikai szándékainak alárendelni kívánta. Hosszú kísérletezés eredményeként a folyékony üveg olyan eszközzé vált számára, mint a festő számára az olajfesték. Üvegképeiben a színes üvegfoltok, rétegek, beolvasztott elemek, matt és fényes felületek együttese alakítja ki a kompozíciót. A kép nem az anyag felszínére kerül, hanem az olvasztás során magában az anyagban jön létre. Az üveg egyszerre festék, hordozó és fénytani közeg.
Az 1980-as évek második felében, amikor már láthatóvá vált a magyar üvegipar gyors összeomlása, Kovács Júlia részben kivonult a szakmai közéletből, és több évtizedes műtermi kísérletezésbe kezdett. Ennek egyik legfontosabb eredménye lett az üveg és a samott összekapcsolására épülő technika, amelyért 2007-ben Ferenczy Noémi-díjban részesült. Művei önálló képzőművészeti értékük mellett anyagkísérletek is. Azt vizsgálják, milyen mértékben lehet az üveget plasztikusan, festőien és keramikusan viselkedő anyaggá alakítani, és hol húzódnak azok a fizikai határok, amelyek átlépése az alkotás megsemmisülésével fenyeget.
A szükségből formált életmű
Kovács Júlia története egyúttal a magyar iparművészet 20. századi kényszerpályáinak története. Nem akart üvegművész lenni, mégis azzá vált. Nem feltétlenül dizájnernek készült, mégis a magyar sorozatgyártott tárgykultúra jelentős alkotója lett. Festői ambícióit nem hagyományos vászonképeken, hanem az üveg anyagán keresztül bontakoztatta ki. A számára felkínált vagy kikényszerített szakmai helyzetekből következetesen alkotói lehetőséget formált. A kerámia szakról való kiszorítása az üveghez vezette. A gyári alkalmazás a formatervezés és a technológia ismeretével gazdagította. Szilágyi Andráshoz fűződő kapcsolata Báthory Júlia műhelyhagyományához kapcsolta, Minya Máriával való gyermekkori barátsága pedig az üveg és a kerámia közötti együttműködés új formáit tette lehetővé. E kényszerek és véletlenek következtében a szilikátművészet szinte teljes spektrumát bejárta.
A kerámiától az üvegen és a porcelánon át az építészeti társművészetekig, a gyári dizájntól a stúdió-iparművészeten keresztül az autonóm képzőművészeti alkotásig jutott. Pályája során nem egymást követő, lezárt műfajokat hagyott maga mögött, hanem mindvégig párhuzamosan gondolkodott kerámiában, üvegben és festészetben.
Életművének gazdagsága éppen ebből a köztes helyzetből fakad. Nem illeszthető maradéktalanul sem az ipari formatervező, sem a keramikus, sem az autonóm üvegművész hagyományos kategóriájába. Alkotásai e területek találkozásában jöttek létre.
Műhely, család és örökség
Báthory Júlia, Szilágyi András és Kovács Júlia története nem írható le egyszerűen három egymást követő életmű párhuzamos bemutatásával. Kapcsolatukban a műterem, az otthon, az oktatás és a családi élet terei egymásba nyíltak. Az alkotói ismeretek átadása nem csak az intézményes formában történt: a közös munka, a technikai problémák megvitatása, az anyagreceptek, a kísérleti eredmények és a kudarcok megosztása ugyanolyan fontos volt. Az üvegművészetben különös jelentősége van ennek a személyes tudásátadásnak, mert az írásban rögzíthető receptúrák önmagukban ritkán elegendők. A hőmérséklet érzékelése, az anyag állapotának felismerése, a csiszolás nyomásának vagy a homokfúvás intenzitásának meghatározása tapasztalati és testi tudás.
Szilágyi András és Kovács Júlia nem pusztán Báthory örökségének kedvezményezettjei voltak, hanem aktív gondozói és értelmezői is. Közreműködtek életművének feldolgozásában és bemutatásában, majd a dömsödi Báthory Júlia Üveggyűjtemény létrehozásával intézményes formába emelték a magánemlékezetet. Ez a tevékenység túlmutatott a családi emlékezet megőrzésén. Báthory Júlia művészetének dokumentálásával és nyilvánossá tételével a magyar üvegművészet egyik alapvető, hosszú ideig részben háttérbe szorult fejezetét tették hozzáférhetővé. A családi műhely így archívummá, gyűjteménnyé és kutatási hellyé alakult.
A három életművet összekapcsoló folytonosság mellett azonban a különbségek legalább ilyen fontosak. Báthory Júlia az európai art déco, a modern tárgykultúra és az iskolateremtés képviselője. Szilágyi András az üveget a festészet, az optikai jelenségek és az autonóm művészet közegébe helyezte, Kovács Júlia pedig az ipari formatervezés, az építészeti üveg és a személyes képi világ között teremtett átjárást. Épp ezek a különbségek teszik indokolttá, hogy művészetüket dinasztikus összefüggésben vizsgáljuk. A művészeti hagyomány ugyanis nem a formák ismétlésében, hanem a kérdések továbbörökítésében ismerhető fel. Mit tud az üveg a fényről? Hogyan válhat felülete képpé, tömege szoborrá, rétegződése térré? Miként kapcsolható össze a kézműves tudás az ipari technológiával? Hol húzódik a használati tárgy és az autonóm műalkotás határa? Hogyan őrizhetők meg azok az anyagok és technológiák, amelyek gyártási háttere már megszűnt?
Báthory Júlia, Szilágyi András és Kovács Júlia más-más választ adott ezekre a kérdésekre, de ugyanazon anyag belső lehetőségeit kutatták.
Örökségük ezért nem csupán három jelentős életmű együttese. Pályájuk egy olyan magyar üvegművészeti modellt képez, amelyben a műhelymunka, a technológiai innováció, az oktatás, a formatervezés és az autonóm alkotás nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező területek. Az üveg ebben a történetben egyszerre tárgy, kép, tér, fény és emlékezet. A három alkotó közös történetében pedig maga az anyag válik a generációk közötti párbeszéd hordozójává.
Bohus Eszter
szakíró
Főcímkép:
Báthory Júlia: Szélkakas (La Girouette); csiszolt intaglio plakett; homokfújt síküveg; Párizs; 1933; Báthory Júlia-gyűjtemény, Városi Képtár, Orosháza (Fotó: Tahin Gyula)
Felhasznált irodalom:
Arwas, Victor: Glass: Art Nouveau to Art Deco. London–New York, Yale University Press, 1977.
Beard, Geoffrey: International Modern Glass. London, Barrie & Jenkins, 1976.
Falus János: „Báthory Júlia”. Magyar Iparművészet, 2000/3, 14–17.
Gurmai Mihály: Az üvegművészet technikái. Budapest, Tankönyvkiadó–Magyar Iparművészeti Főiskola, 1980.
Sághelyi Lajos: A magyar üvegesipar története. Budapest, Budapesti Üvegesek Ipartestülete, 1938.
Szilágyi B. András: Báthory Júlia. Dömsöd, Báthory Júlia Üveggyűjtemény, 2000.
Szilágyi B. András: A magyar iparművészet története 1945 után. Különös tekintettel a design fejlődésére és a szilikátművészetekre – kerámia, üveg, porcelán. Doktori értekezés, ELTE BTK, 2011.
Tasnádiné Marik Klára: Az üveg művészete. Kiállítási katalógus. Budapest, Iparművészeti Múzeum, 1962.
Tasnádiné Marik Klára: „A síküveg felhasználása belső térben”. Építőanyag, 1967/7, 245–249.
Vadas József: A művészi ipartól az ipari művészetig. Budapest, Corvina, 1979.
Varga Vera: Báthory Júlia. Párizs–Budapest. Kiállítási katalógus. Budapest, Iparművészeti Múzeum, 1993.
Varga Vera: „Báthory Júlia”. Magyar Iparművészet, 1993/1, 46–50.
