Doncsev Antoni vasműves kiállítása 2025. január 24. és február 19. között a Klebelsberg Kultúrkúriában
Prológus, avagy egy kis bevezető a szemlélődéshez
A vas mindmáig végigkísérte emberöltőkön keresztül a történelmet.
A vaskovácsolás háromezer éves története a felfelé ívelés és a hanyatlás egymást váltó sorozata. A kezdetekről, az ókori vasművességről hiányoznak az írásos emlékek, így csak képi ábrázolásokra hagyatkozhatunk. A középkori technikáról némi írásos emlék már fennmaradt, továbbá a Mendel-alapítvány törzskönyve, a Landauer- és a Wolfegg-kódex művészképanyaga az ipari eljárásokat és az alkalmazott szerszámokat, gépeket illetően értékes, de korántsem teljes részletességű adatokat szolgáltat.
Eddigi ismereteink szerint a legkorábbi kovácsoltvas emlékek Magyarországon a 14. századból származnak. Tehát a későromán, illetőleg a koragótikus korból.
S ebben mintegy egyetlen évszázaddal maradtunk el az általános európai áramlattól, aminek oka nagyrészben a mostoha történeti viszonyok között alakult emlékhiány. Mert hiszen a vasból fegyvert lehet kovácsolni, s erre hazánkban századokon keresztül nagy szükség volt.
„…a vaskovácsolás többezer éves múltja szorosan összefonódik a civilizációk és kultúrák történetével…”
Készültek vasból kincsesládák, kapuvasalások, okmányhordók, sírkeresztek, tűzbakok, ostyasütővasak, csengettyűtartók, sőt vasból készült, tisztán művészi rendeltetésű kisplasztikai alkotások kísérleteire is van példánk. A 15. században készült az az egykor aranyozott, vasból kovácsolt – ma a Nemzeti Múzeumban őrzött Madonna –, mely valamikor az Angyali üdvözlet jelenetének főalakja lehetett. Egy pillantás a kis szoborra bizonyítja, hogy milyen nehezen alkalmazható a vas a szubjektív emberi érzelmek kifejezésére. A vasmunkát a kényelmetlen anyag számos esetben erős korlátok közé szoríthatta, s a vasból éppoly ritkán készülhetett szobor, mint porcelánból épület.
Ha tudjuk, hogy a technikai megértés a művészi átélés alapja, a vasművesség technikai része, a tüzes állapotban való kalapálás, a formaadás, a domborítás, a vésővel való kirajzolás, a részletek egymáshoz való rögzítése milyen gyors és pontos munkát igényel, mennyi gondot és hozzáértést követel, akkor megsejthetjük a mesterség mögött azt a valódi művészetet, mellyel a régi kovácsmestereink rendelkeztek. A vas iparművészeti jelentőségét éppen kovácsolt formájában történő feldolgozása jelentette.
A szófiai születésű végzettségét/diplomáját tekintve ötvösművész Doncsev Antoni tanulmányai során nem akart rezet cizellálni, domborítani, ékszereket készíteni – ő ennél súlyosabb egyéniség.
Diplomamunkája, a Kálvária – mely sajnos nem látható ezen a kiállításon – a kertjét határoló fala előtt fájdalmasan hajló-ívelő emberi keresztjeivel erős érzelmeket sugároz.
Az itt, a Klebelsberg Kultúrkúria tárlatán látható ötletek, a kiérlelt tömör vasfigurák kitűnő formai és szerkezeti megoldásai néha játékossá, néha szinte súlytalanná teszik ezeket a szobrokat. Önkéntelenül mosolygunk szinte, pedig a szobortömbök anyaga, súlya érzékelhető, megmunkálásuk tiszteletet parancsoló.
Kevés művésszel találkoztam, aki ennyire ismerte volna, ennyire uralkodott volna ezen a makacs, kényelmetlen anyagon. Ezeknek a plasztikáknak a létrehozása irdatlan fizikai munkát követel.
„a tömör vasfigurák szinte súlytalanná teszik a szoborkompozíciókat”
Tolsztoj Golcevhez írja 1889 szeptemberében: „Valamely mű értéke vagy silánysága attól függ, hogy mit mond nékünk az alkotó művész, hogyan mondja el azt, és mennyire szívéből-lelkéből jön mindez.
A művész álljon ennélfogva kora műveltségének legmagasabb színvonalán.
Ne élhesse semmi esetre sem önző életét, hanem vállaljon tevékeny részt az emberiség létközösségében. Mindebből viszont az következik, hogy műveletlen vagy önző ember egyszersmind jelentékeny művész nem lehet.
Tehát rengeteg tanulással egybekötve, sokat és kitartóan kell dolgoznia. Alkotása felett egyedül a saját lelkében székelő bíró mondhat ítéletet.
Csak a tárgyát igazán szerető művész fejezheti ki szívvel-lélekkel művészi gondolatát. Nélküle – a tárgy iránti szeretet vagy legalábbis őszinte, becsületes kapcsolat nélkül – nincs műremek. Jelentéktelen tárgyért pedig nem lehet rajongani.”
A modern művészet az elmúlt évszázadban – láthatóan – létrehozta az eldobható képzőművészetet, a műalkotások világának legnagyobb paradoxonját, összes létező és lehetséges zsákutcájával együtt. Ezek az utcák a pillanat csúcsra járatásával és az élet örök voltának tagadásával, mint hamis fényekkel vannak kivilágítva.
Ez a kiállítás ellenpont. Nem ellene, de fix pontként. A maradandóság vágyából születve, a maradandóság anyagából megvalósítva.
És végezetül ejtsünk szót a profizmusról: a szobrok befejezettek, hozzájuk képzelni, vagy elvenni belőlük nem lehetséges, értelmetlen igyekezet volna.
A formák kiérleltek, talapzataik anyaga, a kő, az idő érlelte fa stilárisan teli találatok. A hol rejtett, hol szembetűnő felületeken aranyosan felcsillanó monogram pontosítja alkotóját a jelenben és a jövőben is.
Doncsev Antoni látásmódja, formavilága egyedi, szobrai távolról is biztosan felismerhetőek. Ezek pedig a művészi szerzőiség alapvető feltételei. Minden környezetben, legyen az organikus vagy minimalista, ezek a szobrok otthon vannak.
Kedves kollégák, barátok, a kiállítás létrejöttében és a rendezésben segítők; megnyitónkat itt, a Klebelsberg Kultúrkúria Vinotékájában megtisztelő közönség, szabad mosolyognunk, örülnünk, egy igazán ritka műfaj szép kiállításán vagyunk jelen.
Személy szerint kollégaként és művészetének tisztelőjeként is gratulálok az alkotónak!
Sára Ernő
tervezőgrafikus
Főcím kép:
Madár; kovácsolás; vas; 16×25×40 cm; 2O23 (Fotó: Co-Libri)
Fotók:
- Mérleg; kovácsolás; vas, kő; 4O×40 cm; 2O15 (Fotó: Co-Libri)
- Veterán; kovácsolás; vas, kő; 5O×4O cm; 2O14 (Fotó: Co-Libri)
- Duett; kovácsolás; vas, kő; 24×2O cm; 2O17 (Fotó: Co-Libri)
- Balansz; kovácsolás; vas; 73×35×20 cm; 2022 (Fotó: Co-Libri)
- Holló; kovácsolás; vas, kő; 5O×36×30 cm; 2019 (Fotó: Co-Libri)
- Sárkány; kovácsolás; vas, kő; 7O×4O×20 cm; 2021 (Fotó: Doncsev Antoni)
