Börcsök Anna
A kortárs magyar ékszerművészet az elmúlt évtizedben olyan paradigmaváltáson ment keresztül, amely során a tárgyalkotás hangsúlya a díszítő funkcióról és a nemesfémművességi hagyományokról a konceptuális, médiumspecifikus és performatív megközelítések felé tolódott el. E diskurzus egyik legmeghatározóbb, nemzetközi szinten is jegyzett alakja Börcsök Anna, akinek alkotói praxisa és DLA-kutatása az ékszer és az esemény közötti ontológiai kapcsolatot vizsgálja. Munkássága nem csupán a hazai ékszertervezés megújulásának reprezentatív példája, hanem szerves része annak a globális folyamatnak, amely az ékszert mint a viselő, a tárgy és a tér közötti interakciót generáló, narratív médiumot definiálja újra. Alábbi interjúnkban az alkotót a tárgytól az eseményig tartó elméleti ívről, a kísérleti anyaghasználat esztétikájáról és a művészeti kutatás pedagógiai aspektusairól kérdeztem.
Az Out of the Box-sorozatban a konzervdobozok és a festményrészletek ékszerként kapnak új jelentést. Mit jelent számodra e szerepváltás, és hogyan válik a rekontextualizálás az alkotás módszerévé?
Az Out of the Box-sorozat 2021 óta a hétköznapi tárgyak ékszerként való újraértelmezése. Az üdítősdoboz nálam az ember metaforája: a dizájn vonz, de a tartalom rejtett, ezért a tárgyak hátoldalára személyes réteg került. A festménytöredékek beemelése azt hangsúlyozza, hogy a világból csak részleteket értünk meg, a QR-kódok pedig az eredeti művekhez vezetnek vissza, kutatásra ösztönözve a nézőt.
Foglalkoztat az idézés és az újraértelmezés határa: munkáim kortárs reakciók, amelyekben az ismert festmények a jelen kontextusában hordható, személyes jelentéshordozókká válnak.
A 2025-ös Glory Hole az ékszert nem birtokolható tárgyként, hanem interaktív eseményként definiálja. Milyen gondolati folyamat és kiindulópont vezetett e koncepció elméleti megfogalmazásához?
A Glory Hole kiindulópontja a narratív ékszer időbeli és térbeli vizsgálata: célom az ékszer kimozdítása a birtokolható tárgy szerepéből az „esemény” felé, amely fizikailag és mentálisan is megmozgat. A 175 cm magas szobor fizikai kapcsolatba kerül a nézővel; az ékszer itt már nem viselt forma, hanem reakciót kiváltó jelenlét, ahol a befogadó bizonytalansága is a mű részévé válik. Foglalkoztat a monumentalitás és a fogalmi határok átlépése: mikor válik az ékszer szoborrá vagy pszichológiai térré? Bár a mű a gyűrű szimbolikájából – az összekapcsolódás és a vágy körforgásából – indul ki, a lépték és az interakció miatt túlmutat a klasszikus kategóriákon.

A két acéllemez közé szorított gyöngy egyszerre törékeny és erotikus fókuszpont: parányi eszközzel teremt intenzív pszichológiai teret. A provokatív cím a vágy feszültségét – az intim és az anonim kettősségét – erősíti. Nem történetet mesélek, hanem helyzetet teremtek, ahol a néző saját impulzusaival találkozik. A mű nem lezárt objektum, hanem tapasztalat, amely újraértelmezi a néző és a tárgy kapcsolatát.
A mű nem megfejtésre, hanem a befogadó vágyain és bizonytalanságain alapuló kapcsolódásra invitál. Hogyan vonatkoztatható ez az önreflexív megközelítés az általad képviselt narratív ékszer fogalmára?
A narratív ékszer számomra nyitott struktúra, amely a befogadó jelenlétével válik teljessé. A néző az élményein keresztül alternatív kontextust teremt a tárgy köré, így szerepe az alkotóéval egyenértékű. A mű az interakció pillanatában válik eseménnyé, amikor a találkozás belső reflexiót vált ki.

A Glory Hole esetében is a néző kíváncsisága vagy ellenállása képezi a mű részét; a narratíva itt nem előre megírt történet, hanem a reflexív térben születő tapasztalat. Az ilyen ékszer képes kizökkenteni a hétköznapi érzékelésből, feltárva valamit önmagunkból vagy a másikból. Ezen a ponton túlmutat a reprezentáción: nem csupán díszít, hanem valódi kapcsolatot teremt ember és ember között.
A 2023-as Hommage à…-sorozatban olyan meghatározó alkotókra reflektálsz (például Duchampra, Abramovićra, Beuysra), akiknek ideái hordható titokká válnak. Mit jelent számodra e tiszteletadás, és mi a sorozat központi kérdésfelvetése?
A Hommage à…-sorozat a doktori kutatásom folytatásaként született, a kortárs konceptuális művészet és a művészeti ékszer narratív párhuzamait vizsgálva. Olyan meghatározó alkotók munkásságából indultam ki, mint Duchamp, Abramović vagy Christo & Jeanne-Claude, akik alapvetően formálták át a tárgyról és a jelenlétről alkotott fogalmainkat. E kutatás rávilágított, hogy a kortárs művészet egyik legfontosabb működésmódja a reagálás: a közös kulturális nyelvünkből merítő forrás és az újraértelmezés folyamatos párbeszéde.

A sorozatban nem műveket reprodukálok, hanem szimbolikusan telített anyagok – például zsír, pala, jég vagy kenyér – segítségével esszenciális ideákat „konzerválok”. Ezek a hordható titkok azt a kérdést vetik fel: lehet-e a konceptuális tartalom értékesebb a hagyományos nemesanyagoknál? Számomra az ékszer jelentősége nem az aranyban vagy a gyémántban, hanem a viselhető kulturális emlékezetben és a gondolati kapcsolódásban rejlik.
Az hommage így nem lezárt állítás, hanem a néző asszociációira építő, nyitott kommunikációs forma. A kérdésfelvetés végső soron a befogadóhoz szól: felismeri-e az utalást, és milyen belső párbeszédet indít el benne az ékszerbe zárt gondolat.
A Rope-sorozat Renee Bevan és Tim Carson műveihez hasonlóan perspektívaváltásra ösztönöz. Mi a kiindulópontja a tárgyakat kötelekkel ékszerré emelő gesztusnak, és mi érdekelt leginkább ebben a transzformációban?
A Rope-sorozat kiindulópontja egy apró gesztus: mi történik, ha egy hétköznapi tárgyhoz rikító színű kötelet kapcsolok? A minimális elmozdítás teljesen megváltoztatja a tárgy értelmezését: egy asztal vagy egy szék elveszíti funkcionalitását, és átkerül a dizájn, a szobor és az ékszer közötti bizonytalan térbe.

A sorozat számomra elsősorban gesztustárgy; a kötél jelenléte vizuális felkiáltójelként működik. Megállítja a nézőt, és kérdéseket vet fel az ékszer és a használati tárgy identitásáról. Hasonló logikán alapulnak a #guerillaartjewelry munkáim is, ahol egy idegen tárgy becsempészése a kiállítási térbe önmagában válik művészeti gesztussá, megváltoztatva a tér érzékelését.
Izgalmas a kialakuló bizonytalanság: a tárgy a kiállítás részét képezi, vagy véletlenül maradt ott? Hozzá lehet érni, el lehet vinni? Ebben a helyzetben a néző szerepe is átalakul: reakcióin és döntésein keresztül maga is potenciális szereplővé, sőt kiállítási tárggyá válik. Épp ez a határterület érdekel: az a pillanat, amikor egy apró gesztus hatására a tárgy, a tér és a néző is új jelentést kap.
A Move (2026) fókuszában az „irányított véletlen” és a „mozgás mint fizikai és narratív erő” áll. Mi hívta életre e fogalmakat, és milyen új kérdéseket vetnek fel?
A Move-sorozat szorosan kapcsolódik a Budai Rajziskola Irányított véletlen című mesterkurzusához, ahol a nemzetközi galériák, a viselhetőség és a reprezentáció szempontjai mentén dolgoztunk. Az alkotás itt nem elszigetelt műtermi munka, hanem folyamatos reflexió különböző működési rendszerekre.

Az irányított véletlen paradoxonja számomra egy olyan folyamat, amelynek indító gesztusa kontrollált, de végeredménye nyitott – hasonlóan a műtárgy és a néző közötti interakcióhoz. A sorozat tudatos egyszerűsége a mozgásra mint fizikai és narratív generáló erőre fókuszál. A lendület és a kizökkenés teremti meg az eseményt: azt a pillanatot, amikor a találkozás hatására megváltozik az érzékelésünk.

Ebben a megközelítésben az ékszer nem statikus objektum vagy puszta figyelemcsapda, hanem mozgás közben aktiválódó tárgy. A viselővel, a testtel és a térrel együtt változik, eseménnyé transzformálva az ékszert. Célom feltárni, hogyan képes egy egyszerű gesztus meghatározó kapcsolatokat, reakciókat és új nézőpontokat generálni.
Hogyan formálta át doktori kutatásod a narratíváról és saját alkotói praxisodról alkotott szemléletedet? Mit nyitott meg számodra ez a folyamat?
A doktori kutatás és az interjúkészítés során döbbentem rá, milyen ritkán beszélünk a tervezésről valódi mélységében. A szakmai felszínességgel szemben felismertem a lassítás jelentőségét: a narratíva nemcsak a tárgyban, hanem a róla szóló diskurzusban, a kapcsolódásban érhető tetten.

Egy 2026-os olaszországi kiállítás tudatosította bennem kutatásom és alkotói utam szerves egységét: továbbra is az eseményszerű találkozások érdekelnek. Az ékszer, bár funkcionálisan „felesleges”, különös ereje abban rejlik, hogy képes megnyitni a világot. Egy viselhető tárgy vagy egy apró gesztus által új perspektívát teremt, és mélyebben összekapcsol minket önmagunkkal és egymással.
A jelentés, a részvétel és az ékszer fogalmi határainak vizsgálata munkáid alapköve. Milyen kérdéseket tervezel vizsgálni következő alkotói korszakod során?
Jelenleg az idő és az ékszer mint esemény foglalkoztat: nem a lezárt objektum, hanem a kontextus által aktiválódó médium érdekel, ahol test, tér és idő alakítják egymást. E szemlélet az oktatásban is érvényesül: a mesterkurzusokon a kontroll és a spontaneitás találkozása generál fontos szituációkat.

Szeptemberben indul a Balance-projekt, melyet 2027-ben Athénban mutatunk be. Itt a performativitást és a reakciót kutatom, egyensúlyt keresve jelenlét és hiány, kontroll és véletlen között. Az ékszert olyan nyitott médiumként látom, amelyben a tárgy mellett a néző pozíciója is átalakul.
Gábor Vica
ékszertervező, kurátor
Főcímkép:
PRÉMIUM SPRITZ – nyaklánc (Out of the Boksz-sorozat); alumíniumdoboz, rozsdamentes acél, vászon, PVC fólia; lánchossz 50 cm, 7 elem, 115 g, Ø: 5,8×2 cm; 2021; háttérrészlet: François Boucher: Vénusz toalettje (1751, The Metropolitan Museum of Art, New York, USA) (Fotó: Szentesi Balázs Imre)






