Bakos István tervezőgrafikus életművéből válogatott kiállítás a Várnegyed Galériában 2025. május 9. és június 21. között

Néhány hónappal ezelőtt, talán még februárban, egyszer csak megcsörrent a telefonom. Egy férfihang szólalt meg és azt kérdezte:
– Vadas Józseffel beszélek, a művészettörténésszel?
– Igen, én vagyok. Miről van szó?
– Bakos István grafikus vagyok, talán emlékszel rám.
– Hát hogyne – válaszoltam –, tudom, ki vagy és miket csinálsz, miben segíthetek?
– Azért kereslek, mert egyszer azt írtad a munkáimról, hogy világszínvonalúak.
– Igen? Lehetséges, persze… nyilván így van, ha így emlékszel, nekem nem túl jó a memóriám. Nem Te vagy az első, aki tőlem idéz és megpirongat. Azért sem nagyon csodálkozom, mert közel ezer recenziót publikáltam a huszonöt év alatt, amíg aktív kritikus voltam. Röstellem, de történetesen erre a cikkemre sem emlékszem. Mikor írtam?
– 1987-ben. Azért kereslek, mert hamarosan kiállításom lesz, és azt szeretném, ha ott te köszöntenéd a megjelenteket.

Így kerültem ma ide.

Általában barát vagy pályatárs, olykor a kiállítás kurátora vagy a művész monográfusa tartja a megnyitókat; még jobb, ha egy népszerű ember, ahogy ma mondják, influenszer. Jómagam egyik körbe se tartozom. Soha nem jártam Bakos István műtermében, rovatom sincs jó ideje valamely nagy példányszámú orgánumnál, az online térben pedig nem indítottam vállalkozást. A dizájn kutatójaként és főként tanáraként már jó ideje csak távolról követem az alkotó pályáját, amelynek válogatott – zömmel inkább régi, mellettük néhány újabb – darabjaiból állt össze az itt látható kiállítás. Erősen kétséges tehát, tudok-e majd a tárlat címe értelmében e plakátokba zárt történetek apropóján magam is előállni egy történettel. Mentségem annyi, hogy egy időben kezdődött és jó darabig párhuzamosan haladt a pályánk. Kapaszkodjanak meg, mert több mint ötven évet, bő fél évszázadot ugrunk most vissza az időben.

„Fotós és plasztikus plakátjai egymást ellenpontozzák, az előbbiek az élet lírai pátoszát, komolyságát emelik ki, az utóbbiak […] ugyanannak fonák, ironikus oldalát hangsúlyozzák.”
Gelenczey-Miháltz Alirán

Bakos István 1967-ben diplomázott a Képzőművészeti Főiskolán, jómagam 1969-ben kerültem a bölcsészkarról a Képző- és Iparművészeti Lektorátusra, ahol művészeti előadóként az alkalmazott grafikusok munkáinak zsűrizése volt a feladatköröm egyrészt a Magyar Hirdető irodájában, illetve innen nem messze, az intézmény Úri utcai székhelyén a Várban. A szakma akkor még élő klasszikusával, Konecsni Györggyel sajnos csak egyszer találkoztam, mert 1970 elején meghalt. Nyomában azonban egy akkoriban európai rangúnak tetsző hazai művészeti terület olyan meghatározó egyéniségeivel kerültem szinte mindennapi munkakapcsolatba és kaptam tőlük a tervek bírálata kapcsán életre szóló technikai és műfaji szempontokat, mint Papp Gábor, Máté András, Balogh István, Darvas Árpád vagy Kemény György. Közülük ma már csak utóbbi él.

Ezt az akkor még középkorú és tevékeny gárdát követte Konecsni utolsó növendékeként az a hetvenes évtized elején még pályakezdőnek tekinthető öt grafikus (Bakos István, Molnár Kálmán, Pecsenke József, Schmal Károly, Simonyi Emőke), akikkel ugyancsak személyes kapcsolatba (néhányukkal baráti viszonyba is) kerültem, s akik kulturális (színházi és film témájú) műveik révén hamarosan már nemzedéki programmal jelentkeztek előbb a Derkovits Teremben, majd a Madách Színházban rendezett közös tárlatukon. Így aztán amint a hivatali munkát követően az Élet és Irodalom kolumnistája lettem, magától értetődően követtem tevékenységüket, legyen szó utcatábláról, karácsonyi üdvözlőlapról vagy éppen az év plakátja rendezvényről. Csak a jelen kiállítás főszereplőjének munkáiról a nyolcvanas évtizedben hat alkalommal számoltam be. Mint már elöljáróban szó volt róla, nem fukarkodva a dicsérettel: „ritkák az olyan darabok, mint Bakos Istvánnak a női test pikáns élményét természetesen és humorosan a reklám szolgálatába állító munkái […] Ez a fajta plakát, miközben érzékletesen jeleníti meg a cipőt és a szőrmét, nemcsak nemzetközi stílust mutat, hanem világszínvonalat is képvisel […] személyében egy tanult grafikus fotózik, méghozzá szellemesen, festőien, színesen”.

Ma már jól látjuk: ezek a külkereskedelmi vállalatok (Tannimpex, Monimpex, Artex) által megrendelt, vagyis nyugat-európai közönségnek szánt fotós munkák nem pusztán a hazai kereskedelmi grafika iskolás szellemiségéhez, szín- és passzerhibás kiviteléhez mérten képviseltek különleges minőséget. Exkluzív cipők, ruhák, szőrmék nem kevésbé szemcsiklandozó tálalásával olyan életformát, illetve életminőséget is szuggeráltak, amilyenre a frizsiderszocializmus népe a szocialista tervgazdálkodás árukínálatának minőségben és választékban szűkre szabott viszonyai között legfeljebb sóvároghatott. A Harper’s BAZAAR, a Vogue vagy az Elle akkoriban nálunk elérhetetlen volt, így elsősorban filmek közvetítették ezt az életérzést. Többek között Michelangelo Antonioni 1966-ban készült és Magyarországon 1968-ban bemutatott Nagyítása, hogy egy olyan ikonikus alkotással példálózzak, amelynek krimiként is értelmezhető fordulatos története egy fiatal divatfotós néhány izgalmas napját eleveníti meg.

Bakos István, mint ezen a pályája néhány fontosabb állomására koncentráló kiállításon bárki meggyőződhet róla, tehetségnek született, de a párkák – a sors istennői – később is kegyesen bántak vele. A család festőbarátja annak idején – az ötvenes évek közepén járunk – azért javasolta a nyolcadikos fiatalember továbbtanulásához a képzőművészeti gimnáziumot szüleinek, mert ott nem számított hátránynak, hogy agrármérnök fiaként értelmiségi családba született. Csak tudni kellett rajzolni. Mit tesz isten, a legközelebbi szabadiskola a Május 1. (ma Hermina) úti iskolájához a Városliget másik oldalán, a Dózsa György úton működött, a kor hipermodern épületében, az ifjú szemében üvegpalota képzetét keltő MÉMOSZ-székházban. Méghozzá – szintén szerencsés fordulat – Szalai Zoltán vezetésével. A festő még 1945-ben Szőnyi István növendékeként diplomázott és utóbb több kiadást megért tankönyvet írt a témában A kockától az aktig címmel. Úgyhogy ifjú tanítványát azonnal felvették a Török Pál utcai képzőművészeti középiskolába.

A sikeres érettségi után sem torpant meg a pályája; elsőre ugyan nem jutott be a Képzőművészeti Főiskolára, de a Kirakatrendező Iskolában töltött év dekoratőri tapasztalatai utóbb bőven kamatoztak a majdani reklámgrafikusnak. Mint ahogyan az sem vált hátrányára, hogy tanulmányait nem Bernáth Aurél osztályában kezdte meg 1960-ban, noha ezt szerette volna. Formálisan rajztanárnak készülve is tökéletesen elsajátította a nagybányai posztimpresszionisták finom valőrökkel dolgozó pasztózus festésmódját. Elég egy pillantást vetnünk lendületes budapesti látképére vagy kétfigurás portréjára, ezeket Feledy Balázs publikálta a róla írt kismonográfiájában.

Több mint szerencsés volt az időzítés, hogy első nyugat-európai útja 1965-ben Londonba vezetett, az volt Antonioni említett filmjének a helyszíne. Ott és akkortájt bontakozott ki ugyanis a háború után felnövekvő fiatal nemzedék korábbitól merőben különböző kultúrája, a képzőművészetben a harsogó pop-art, a zenében a Beatles, az öltözködésben a miniszoknya beköszöntével, s ez az ízlésvilág döntő hatást gyakorolt a művésznövendék további pályájára. Minthogy az élményekkel nem tudott betelni, késve érkezett haza, csak egy évvel később folytathatta tanulmányait, ám emiatt sem kellett bánkódnia. Így vált lehetővé számára, hogy három hónapos londoni tartózkodásának eszméltető tanulságait feldolgozza. Ekkor készítette International beat címen első hanglemezborítóját, illetve határozott úgy, hogy átigazol a tanárként újra aktív Konecsni György tanszékére. Egy évvel később már a kortárs nemzetközi trendekhez igazodó hazai alkalmazott grafika avatott képviselőjeként fejezte be tanulmányait, majd látott munkához.

„Művészi látásmódjáról kategorikusan kijelenthetjük, hogy az festészet, mint a szín művészete.”
Keppel Márton

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy csupán műfajt váltott. Kizárólag a leáldozóban lévő látványpiktúrának fordított hátat, nem a festészetnek, ahogy a hatvanas évek derekán sokan mások is, akik szintén a posztnagybányai világ igézetében indultak a pályán. Többek között Csernus Tibor, aki a még főiskolás Bakos István festői példaképe volt, vagy évfolyamtársa, Lakner László, akihez szellemi kapcsolatot érlelő barátság fűzte. A hetvenes években született, zömmel film- és színházi (nagyritkán politikai) plakátjai ugyanis színes festmények; a témák illusztrációs igényű, azaz a szóban forgó művek atmoszféráját képileg megelevenítő feldolgozásai, amelyek éppen ezért metaforikusak. Központi motívumuk éppen úgy lehet szétrepesztett tenyér, amelynek közepéből új élet, azaz virág fakad (Az ötödik pecsét esetében), mint naplementés felhőliget, ahová vészjóslóan hatalmas vércsöpp ereszkedik alá az égből (lásd Danton halála). Kevésbé eredetiek korai kereskedelmi hirdetései, amelyek között tészta- és kávéreklám is akad. Mintha idősebb pályatársainak (Darvas Árpád, Kemény György) útmutatása nyomán készültek volna: az art decót a maga képére átíró pop art képregények attraktív színvilága és organikusan lágy formakultúrája jellemzi őket.

Amikor a nyolcvanas években egész sor öltözékreklám készítésére kapott megbízást, jó érzékkel fordult a fotográfiához, hogy a tárgyszerű megjelenítés és figyelemfelkeltés művészi gesztusának harmonizálása a lehető legegyszerűbb legyen. Ily módon ugyanis megtalálta önmagát. A külföldi nagy sztárokkal (Guy Bourdin, Helmut Newton, Jean-Paul Goude) ellentétben nem hivatásos modellekkel dolgozott; igaz, abban az időben ez az iparág alig néhány manökenre (Pataki Ági, Sütő Enikő, Bíró Ica) korlátozódott nálunk.

Szép fiatal lányokat és asszonyokat fényképezett, aminek megvolt az az előnye, hogy nem úgy mozogtak, ahogyan a kifutón vagy a magazinok kamerái előtt szokás. Könnyen igazodhattak a tervező koncepciójához. Nem elsősorban a nőiségükkel vonzzák magukhoz a tekintetünket; testük mint plasztika és pőre bőrük mint természetes textúra eleven matériaként hat az izgalmas fényeffektusokban. Látványuk gesztusokon túlmutató esztétikuma azóta sem vesztett érvényéből.

Ennek igazolására legyen szabad egy friss analógiával előhozakodnom. Idén nem voltam Milánóban, a design nagy seregszemléjén, a rendezvény sajtóközleményéből értesültem róla, hogy a nemzetközi bútorvásár Thought for Humans (Gondolatok, illetve gondoskodás az emberről meg az emberért) szlogenjéhez kapcsolódva egy kitűnő amerikai fényképésznek rendeztek szabadtéri kiállítást a város központjában. Bill Durgin nem reklámfotós, hanem vérbeli művész, aki fényképein az emberi test dekonstrukciójával és újraértelmezésével foglalkozik. Azt a minden tárgytervező, magyarán dizájner számára tanulságos kérdéskört vizsgálja, ami mutatis mutandis egykor spontán módon Bakos Istvánban is munkált: „hogyan viszonyul a fény, a fém, szövet és a bio műanyag az emberi bőrhöz, amivel a fenntarthatóság, a harmónia és a taktilis kapcsolat üzenetét közvetíti nekünk”.

Nemcsak a fotósok néznek ma már képzőművészként a fényképezőgép kamerájába, mint a fenti eset példázza. A tervezőgrafika szintén alapvető változást mutat, mivel a hirdetés feladatkörét az elmúlt évtizedekben átvette átmenetileg előbb az újság, majd napjainkra végleg a televízió és a digitális tér. Az utcai plakátból képként funkcionáló poszter lett a szoba falán vagy akár itt, a galéria terében. Fontos eszmék és aktuális gondolatok fóruma. Ez a fordulat érzékelhető Bakos István legújabb munkáin is, amelyek ezért hagyományos vizuális elemeket mutatnak. Velük a művész visszatért korai plakátjainak virtuózan dekoratív világához. Nem csupán érdekesek, hanem szellemesek is, nem egy esetben kifejezetten humorosak, olykor szórakoztatóak. Úgyhogy azt javasolnám a jelenlévőknek: engedjék el magukat, ne kiállítási darabként nézzék őket, olyan módon gondolkodjanak el az üzeneteiken, ahogy egy baráti társaságban cserélünk eszmét egymással.

Elhangzott 2025. május 9-én, a kiállítás megnyitóján.

Vadas József
művészettörténész

Főcím kép:
Herkulesfürdői emlék; filmplakát; digitális nyomat; 70×100 cm; 1974 (Forrás: Bakos István)

Fotók:

1. Így indultunk; kulturális plakát; ofszet; 59×84 cm; 1967
2. A riporterek gyöngye; filmplakát; ofszet; 59×84 cm; 1968
3. Ne feledje a jobb-kéz szabályt!; kereskedelmi plakát; ofszet; 59×84 cm; 1968
4. Hogy célját elérje, lottózzon!; kereskedelmi plakát; színes tus, papír; 59×84 cm; 1969
5. TOTO; kereskedelmi plakát; ofszet; 59×84 cm; 1968
6. Megölni vagy megmenteni; filmplakát; ofszet; 59×84 cm; 1969
7. Ölj meg, csak csókolj! filmplakát; ofszet; 59×84 cm; 1969
8. Éljen május 1.; politikai plakát; ofszet; 59×84 cm; 1967
9. Orient mokka; kereskedelmi plakát; ofszet; 59×84 cm; 1969
10. Nyulak a ruhatárban; filmplakát; ofszet; 59×84 cm; 1971
11. Sípoló macskakő; filmplakát; ofszet; 59×84 cm; 1971
12. A lopakodó hold; filmplakát; ofszet; 59×84 cm; 1974
13. Az ördög és a bábjátékos; filmplakát; ofszet; 59×84 cm; 1975
14. Csillag a földön; filmplakát; ofszet; 59×84 cm; 1975
15. A piros alma; filmplakát; ofszet; 59×84 cm; 1976
16. Mérleg; filmplakát; ofszet; 59×84 cm; 1976
17. Ők ketten; filmplakát; ofszet; 59×84 cm; 1977
18. Az ártatlan; filmplakát; ofszet; 59×84 cm; 1978
19. Egy egészen kicsi kispolgár; filmplakát; ofszet; 59×84 cm; 1979
20. A Kobra napja; filmplakát; ofszet; 59×84 cm; 1981
21. Égitestek. Földi testek; kiállítási plakát; digitális nyomat; 70×100 cm; 2009
22. Nabucco; operaplakát; digitális nyomat; 70×100 cm; 2013
23. Ybl; kiállítási plakát; digitális nyomat; 100×70 cm; 2014
24. Wége! Wigyázz!; politikai plakát; digitális nyomat; 100×70 cm; 2015
25. Banális Béke; politikai plakát; digitális nyomat; 100×70 cm; 2015
26. Egy szebb Erurópa?; politikai plakát; digitális nyomat; 100×70 cm; 2015
27. Mire a levelek… Isonzo; politikai plakát; digitális nyomat; 100×70 cm; 2015

Képek forrása: Bakos István