Kiállítás 500 év házasodástörténetéről a Magyar Nemzeti Múzeum József nádor termeiben 2023. december 13. és 2024. augusztus 25. között

A művészettörténész múzeumi életének egyik legfőbb ünnepe egy-egy kiállítás megrendezése. Többéves, sokszor évtizedes kutatómunka, írott és képi források, analógiák felkutatása, egybevetése előzi meg az eseményt. A viselettel foglalkozók számára elengedhetetlen az öltözetek szabásának, díszítésének vizsgálata – hiszen a ruhák egyes részletének megváltozása a datálást is módosíthatja. De nem csak a szerző-rendező lép közelebb a munkálkodás során a tárgyakhoz. A korszakhoz, a témához és a művekhez illő színekkel, jól kitalált látványba komponálva, a műtárgyak a látogatókat is magukhoz vonzzák. Bővítik a nézők történelmi és irodalmi ismereteit, miközben megcsodálhatják letűnt korok mestereinek magas szintű technikai tudását is.

„A gazdag kiállítási anyag 500 tárgyat, közöttük 86 ruhát foglal magába.”

Mára azonban mindez megváltozott, és erre jó példa a Magyar menyasszony kiállítás. A tárlat majdani rendezője Facebook-oldalára hívta az esküvői ruháját emlékként megőrző olvasókat. Így mintegy tízezer követőre talált a témában, bevonva őket a munkafolyamatba, és biztosítva egyúttal a készülő kiállítás látogatóközönségének érdeklődését is. A követők közül több százan az alkalomra készült öltözetüket, fényképüket, történetüket felajánlották a kiállítás projektmenedzserének, Simonovics Ildikó művészettörténésznek.

A tudományos hátteret huszonhárom, a témákban jártas, főképpen történész-kutató tanulmánya biztosította. Az elkészült tanulmányokat közre is adták, így a korábbi gyakorlattól eltérően a kiállítás menetét követő katalóguson kívül egy tanulmánykötet is készült a tárlathoz. Szellemesen megválasztott, mindenki által ismert népdalok egy-egy sorát citálva mottóként adták meg a fejezetek címeit. A „Minden madár társat választ” című első részben a történészek kutatásaira támaszkodó témák a 17. század kezdetétől a 20. századig tartó, különböző társadalmi osztályok házasodási hagyományaival, szabályaival ismertetik meg az érdeklődőt. „Láttam személyét a menyasszonynak” – itt történelmi személyiségek legbensőbb titkairól, szerelmek éledéséről, házasságok megkötéséről olvashatunk. Megismerhetjük a Habsburg-család „magyar ágának” dinasztikus házasságkötéseit, de a tengerentúlról menyasszonyt hozó mágnás és amerikai menyasszonya egymásra találásáról szóló történetet is. „Nem adom a lányomat aranyhintó nélkül” – énekelhetjük a népdal egy sorát. Ebbe a fejezetbe gyűjtötték a kötet szerkesztői az esküvők reprezentációjáról, a lakodalomról, a menyasszonyi ajándékokról, a falun és városon dívó étkezési szokásokról szóló tudnivalókat.
Ezen előzmények után 2023. december 14-én nyílt meg az ötszáz tárgyból, közöttük 86 ruhából álló kiállítás a múzeum legreprezentatívabb első emeleti helyiségeiben.
A kiállításba lépve, mintegy bevezetőül, mennyezetről függő szalagerdő fogadja a látogatót. Minden szalagon egy-egy szó, az esküvő szinonimája vagy az eseményhez kapcsolódó fogalom olvasható, cél a nyelvünk ebbéli gazdagságának bemutatása – nyugodt böngészésre sarkallva a látogatókat.

Általánosságban elmondható, hogy a kiállítás szereplői és műtárgyaik a társadalmi hierarchia három osztályát jelenítik meg – bár a kiállítás menete nem e szerint szerveződött. Pengefalak labirintusába kerültek a 16–20. századi történelmi személyiségek sokszor tragikus élettörténetei. Dinasztikus vagy politikai okokból kötött házasságok, koronás fő, királyi hitvesek, az elit tagjai, művészek, illetve házastársaik, szóval mindazok, akik a magyar királysággal maguk vagy házastársuk révén kapcsolatba kerültek. Itt állították ki a zöld selyemdamasztból burgundi divatot követő ruhát, amelyet II. Lajos király felesége viselhetett. Szellemesen „vélt menyasszonyi” öltözetként említi az egyetlen művészettörténeti tanulmány szerzője, Kollár Csilla, hiszen valójában semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy egykori tulajdonosa viselte-e a ruhát ezen a jeles alkalmon. Az viszont nem kétséges, hogy a korallgyöngyökkel dúsan kivarrt kék bársonyszoknyának – amely számos inventáriumban szerepel ugyan, de – még a korszak leltározói sem említik egykori tulajdonosát. Megjegyzendő, az öltözékek ilyen módon való szerepeltetése problematikus, hiszen a kiállítások egyik, nem titkolt célja a kutatások eredményeinek közvetítése. Így viszont a rendező egy korábbi, tévesen kialakult történészi hagyomány továbbélését biztosította.

„a kiállítás »szereplői« és műtárgyaik a társadalmi hierarchia három osztályát jelenítik meg”

A következő részben többnyire a középosztály öltözeteit láthatjuk, színük szerint, fehér és színes ruhákból alkotva két csoportot. Menyasszonyi ruhaként a fehér szín, bár a keresztény ikonográfiából a középkor óta Szűz Mária ártatlanságára utalva ismert volt, ennek ellenére viszonylag későn, a 19. században vált a menyasszonyi ruha toposzává. Itt erre a színre tették a hangsúlyt a rendezők. Fehér falak előtt, kétoldalt fehér virágzuhataggal, a terem centrumában, „esküvői tortát” imitáló installáción kaptak helyet a múzeumok féltett műtárgyai. Az internetes felajánlásokon kívül főképpen a Nemzeti Múzeum, az Iparművészeti, a Kiscelli és a Szabadkai Múzeum kvalitásos öltözeteit láthatjuk. A 19. századi öltözködésben nők és férfiak köznapokon és ünnepeken egyaránt viselték a Nyugat-Európából beáramló divatos öltözetet, de egyházi és világi ünnepeken, sőt politikai, protestcélzattal a magyar tradíciókat őrző viseletet is választhatták. Ugyanez a kettősség a menyasszonyi ruháknál is megmutatkozik. A magyar hagyományokat a levert forradalom után a kiegyezésig megőrizték, felelevenítették. Ezt láthatjuk Boór Karolina taft, halcsontos ruhaderekán, amelyet „sűrűn meghánytak” a huszáruniformistól kölcsönzött bordazsinórzattal.
A harmincas években, az I. világháborút lezáró békediktátum után ismét a magyar ruha felé fordultak a szervezők. Mozgalmat indítottak, felhívást intéztek a tervezőkhöz a nemzeti identitást tükröző viselet megújításáért. Ebbe illik bele a kor legismertebb tervezőjének, Tüdős Klárának kötényes, hímzett selyemruhája és a szűrök posztórátétjével mívesen díszített öltözet is. A 19. század első éveinek empire, emelt derekú és a következő évtizedek biedermeier öltözetén kívül a század második felének turnűrös, azaz farpárnás, fodrokkal, bodrokkal, rakásokkal, húzásokkal ékített ruháit is megcsodálhatjuk. Változást a századforduló hozott, az új divat a karcsú sziluett, a harang alakú szoknya állógalléros felsőrésszel. A 20-as évek divatjának egyedülálló újítása a fiús nő, a franciák szellemes szóalkotása szerint: a garçonne. A szoknyák ekkor éppen csak elfedik a hölgyek térdét – még a menyasszonyi ruhák esetében is.

Körben, a falak mentén kirakatszerűen sorakoznak az online kapcsolat során felajánlott ruhák; közöttük szalonok produkciói, mint a Clara és a Monarchia Szalon, ismert tervezők, mint Ökrös Zsuzsa vagy Joó Beatrix szokatlan, romantikus, elegáns vonalvezetésű öltözetei. Legkülönlegesebb a kerekesszékes menyasszony tüllszoknyás, ezüst bőrdzsekis együttese, de az újrahasznosítást mint divatos irányzatot is képviseli egy esküvői öltözet. Rendkívül impozáns a virágos szegélyű Daalarna Flower kollekcióból és a karcsú szabású, háton mély dekoltázzsal ellátott uszályos ruha a Lovestory szalonból is.
Bár a fehér menyasszonyi ruha kedvelt manapság is, sokan azonban inkább a színeset választják. Korábban oka volt a háború okozta ínség, de van, aki egyéni ízlését követve választ színes ruhát. A polgári esküvőre tökéletesen megfelel a kosztüm vagy a „kis fekete”, de sokan második esküvőjükhöz nem tartják illőnek a fehér, habos, csipkés öltözeteket.
„A menyasszonyi ruhák kellékei”, kiegészítői: a párták, fátylak, kendők és cipellők. A párta a középkortól kezdve a leányok díszöltözetének része volt és maradt. A 19. században a magyar díszöltözet, a díszmagyar elengedhetetlen részévé vált egészen a huszadik századig még akkor is, amikor a családi állapotra való utalása már kikopott a gyakorlatból. Ötvösmívű, boglárokkal ékített változatát hordták az elit leányai, míg az üveggyöngyös az alsóbb osztályokba tartozók éke volt. A menyasszony pártáját az ártatlanság fehér narancsvirágából és mirtuszból fonták, vörös rózsája a szerelemre, kék virága a hűségre utalt. A párta egykori jelentőségét máig megőrizte nyelvünk, hiszen aki nem ment férjhez, az pártában maradt.

„a nemesi és polgári öltözködéskultúra mellett a tájegységekre jellemző népviselet is meghatározza a magyar menyasszony ruháját”

Az utolsó fejezetben a történelmi Magyarország tájegységeiről begyűjtött menyasszonyi ruhák gazdag válogatásában gyönyörködhetünk. A ruhákon megjelenő díszeknek, színeknek jelentését a közösségek tagjai tökéletesen ismerték, mintegy olvastak a jelekből. Elkülönült a felnőtt leány, a jegyben járó fiatal nő, a menyasszony, az ifjú és az érett korú asszony viselete is. A legszebb ünneplőben járultak az oltár elé, a menyasszonyi ruha, mint a többitől eltérő, kitüntetett öltözet divatja csak a 20. századdal köszöntött be. Elengedhetetlen volt a díszes, virágokból, kalászokból, a rontást elűző pénzekkel, tükrökkel, rezgőkkel ékített párta. A fehérek mellett megjelent a tárlaton a kalocsai fekete menyasszony is, de a színekben pompázó kalotaszegi, széki, sárközi, nagytarcsai, rimóci, kazári, bogyiszlói, a boldogi és a vaskúti menyasszony is. Különleges helyet foglalnak el a matyó menyasszonyok, akik a fehér vagy a fekete változatot is választhatták.
A közép- és kora újkori szokás továbbélésének lehetünk tanúi a népi bútorok egyik válfajában, a kelengyeládában. Faragottak, festettek, névvel és az esküvő dátumával látták el azokat többnyire. Benne gyűjtötték az eladósorba került leány kelengyéjét, kinek-kinek módosságától függően. Lehetett egyszerűbb vagy míves, hat, tizenkettő, de huszonnégy fehérnemű, asztal- és ágynemű, kisebb-nagyobb kendő is. A múzeumok műtárgyai között ma is őrzünk szépen vasalt, összehajtott, feliratos, hímzett szalaggal átkötött ingeket, ágyruhákat, szalvétákat.

A népi kultúra jelentős alkotásai a bekeretezett „esküvői emlékek”. Készítésüknek szokása a 19. század közepétől a 20. század közepéig követhető. Kezdetben szentképeket szerepeltettek, a jelenetet a menyasszony fátylával övezték, koszorújával megkoronázva őrizték meg egyszerű faszekrényben vagy míves asztalosmunkáról árulkodó keretben. A huszadik század fordulójától kezdve megjelentek az ifjú pár fényképével díszített emlékek, majd egyre dúsabbá válva nemcsak a menyasszonyi koszorút és fátylat, de a vőlegénycsokrot is belekomponálták a keretbe. A tisztaszobában függesztették ki az emléket, hogy a család és a rokonság minden tagja emlékezhessen erre a napra.
Az 1850–2020 közötti időszakból több mint négyezer fényképet nézegethetnek az érdeklődők. Kronologikus sorrendben láthatjuk a menyasszonyokat, és itt végre megjelenik a menyasszony elmaradhatatlan „kelléke”, a vőlegény is. A képek címkéi között a „csoportkép”, a „koszorúslány”, a „népviseletbe öltözött párok”, a „színes ruhába öltözött” és a „kalapot viselő menyasszony” kapott külön kiemelt egységet. Ez a rész rendkívüli gazdagságával tökéletes rálátást biztosít a különböző társadalmi osztályok öltözködésbéli szokásaira.

„az elmúlt 170 év házasodástörténetét mintegy 4000 fényképen lehet nyomon követni”

A tárgyi és képi források megismerése nyomán joggal tehetjük fel a kérdést, mikor és miért tért el a menyasszonyi öltözet az általánosan hordott divattól. Meglepő talán, de az ötvenes években az ínség ellenére az ejtőernyőselyemből varrott bő szoknyás ruhával is igyekeztek megfelelni az aktuális divat alkotta sziluettnek. Az 1960-as, 70-es években a Nyugat-Európából beszivárgó miniszoknyák is hódítottak, és Yves Saint Laurent nadrágkosztümje is megihlette a fehér esküvői együttes készítőjét. A következő évtizedekben azonban megszűnik a mindent átható divat, a nagy divatcégek rendkívül fantáziadús kreációi nem alakítják a közízlést. Új életérzés, a „Légy önmagad!”, napjainkban a „Mert megérdemlem” szlogenek hatják át a mindennapokat, és egyre inkább előtérbe kerül az individuum. Az ifjúságukat nadrágban leélő leányok válogathatnak az esküvői szalonok bőséges választékában, hogy ezen a kivételes napon ízlésüket, világlátásukat, egyéniségüket tükrözve váljanak királylánnyá, vízi tündérré vagy nagyvilági dámává.

Tompos Lilla
művészettörténész

Fotók:

1. Alter és Kiss (?): Menyasszonyi ruha (ruhaderék, szoknya és tunika); csíkozott selyemorganza és sűrűbb szövésű selyemszövet, keményített pamutszövettel bélelt szoknya; géppel és kézzel varrott;1867; MNM Újkori Textilgyűjtemény
2. Menyasszonyi ruha: ruhaderék és szoknya; virágmintás selyemszövet, hímzett muszlinselyem, hímzett selyemtüll; géppel és kézzel varrott, géppel és kézzel hímzett;1890 körül; MNM Újkori Textilgyűjtemény
3. Menyasszonyi öltözék – ruhaderék: mintás műszálas selyemszövet, hímzett tüll, műselyem zsinór, fémpatentok, bélése mintázatlan műselyem szövet; szoknya: mintás műszálas selyemszövet, franciakapocs, fémpatentok; koszorú: bársonyszövet, mirtusz, selyemfonal, drót; fátyol: géppel és kézzel varrott, kézzel zsínórozott, tüll; 1942; MNM Modernkori Textilgyűjtemény
4. Menyasszonyi öltözék – ruha: műszálas zsorzsett, műszálas gépi hímzett tüll, fém húzózáras műanyag cipzár, műanyag gombok; alsószoknya: madeira, pamutvászon, kevert szálas gépi csipke, szaténszalag, gumi; kesztyű: műszálas gépi hímzett tüll; géppel és kézzel varrott; 2001; Dr. Szekeresné Muri Edit tulajdona
5. Menyasszonyi öltözék – ruha: selyem, saját anyagából készített selyemszalag, műselyem bélés, fém húzózáras műanyag cipzár, műselyem szalag, géppel és kézzel varrott; hímzett boleró: selyem, selyem hímzőfonalak, műselyem bélés, géppel és kézzel varrott, hímzett; 2013; Bíró Boróka Júlia tulajdona
6. Menyasszonyi öltözet – póló: műszálas hurkolt textília, géppel és kézzel varrott; szoknya: műselyem, szatén, műszálas tüll, viszkóz bélésselyem, műselyem szaténszalag, fém húzózáras műanyag cipzár, fémkapocs; dzseki (Orsay) poliuretán, poliészter, fém cipzárak, fémpatentok, fémcsat, fémringlik, műszálas lapos gépi hímzés, géppel varrott; cipő (Converse): bőr, textil, gumi, fémringlik, pamut cipőfűző, géppel készített; 2017; Jávor Marietta Laura és Jávor Tamás tulajdona
7. Széki menyasszonyi öltözet, 19. század-2023; szoknya: 19. század; kötény, kendő: 1950-es évek; párta: 2023 – szoknya: gyapjú, bársony, szél az alján, valószínűleg takácsszövés; fehér ruha (kötény): pamutdamaszt; ing: házi szőttes, hímzett, kézzel készített, gyapotvászon, elegyes kender és gyapjú; pendely: 2 db, pamut; mellény: bársony, selyembojt, bársonyrózsa; zsalikendő és hárász rojtos: kasmír; kalárisgyöngy: üveg, faragott; Filep Erzsébet népművész tulajdona
8. Nagytarcsai kék menyasszonyi öltözet – gyöngyös koszorú (vence): rekonstrukció, kézzel készített; gyöngysor (pátrike): gyöngyök, kézzel készített; keszkenő (rucsnyícsok): hímzett, riselt, vászon, kézzel és géppel készített; blúz (monyaska): selyembrokát, kézzel és géppel készített; kötény (sata): vászon, géppel hímzett, géppel és kézzel készített; rövid hímzett pendely (riselt alsóka): pamutvászon, kézzel hímzett, kézzel és géppel készített; csipkés női alsó (riselt bugyogó): pamutvászon, kézzel és géppel készített; alsószoknyák: pamutvászon, madeira, kézzel és géppel készített; pótderék (fari): vászon, vatelin, géppel hímzett, géppel és kézzel varrott; 1942; Nagytarcsai Hagyományőrző Kulturális Egyesület
9. Bogyiszlói menyasszonyi öltözet – mirtuszkoszorú: viasz, textil, kézzel készített, ezüst lamella; kötény: bodros selyem, oblegáció (gyári hímzés, amit felvarrnak), gépi dísztűzés, csuszacsipke, gyári rojt; felsőruha röpikével: égetett virágú selyem, csipke, textilvirágok, üveggombok; felső, bodros szoknya: égetett virágú selyem, organtcsipke, csuszacsipke, gépi dísztűzés, géppel és kézzel késztett; alsószoknya: slingeléssel díszített, pamut, keményített fodor; 1920-as évek, Zsigmond György tulajdona
10. Kiállítási enteriőr: menyasszonyok népviseletben
11. Gyöngyös főkötő, 17. századi elemekből valószínűleg a 19. században átalakítva – arany, aranyozott ezüst, rekeszzománc, festett zománc, smaragd, gyöngy
12. Kiállítási enteriőr: a menyasszony kellékei – fátylak és fejdíszek
13. Kiállítási enteriőr: a fehér menyasszonyi ruha – menyasszonyi öltözékek (balról jobbra) 2013, 2017, 2021 és 1968-2021
14. Kiállítási installáció – esküvői emlékek (keretezett menyasszonyi fátylak, koszorúk, fejdíszek, szentképek, fényképek
15. Kiállítási installáció: lakodalom

A cikkben szereplő fotókat Csipes Antal készítette.