Beszélgetés Köblitz Birgit üvegművésszel verőcei kiállítása alkalmából
Közel három évtizede követem pályafutásodat. Távolról érkeztél, de mára ízig-vérig dunakanyari alkotóvá váltál, aki szenvedélyesen járja a világot. Ez a hármas meghatározottság – az elindulás, a megérkezés és az úton lévők kíváncsisága – vizuális világod alapköveit jelenti. Hogyan formálták a kezdetek ezt a sajátos művészi karaktert?
Valóban, dunakanyari embernek tartom magam, és bár sok időt töltünk külföldön, a hazatérés biztonsága nélkülözhetetlen az alkotáshoz. Lipcsében nőttem fel, az egyetemi éveket Halléban töltöttem, majd egy zebegényi nyári szabadiskola sorsfordító élménye hozott Magyarországra. Magyar férjemmel itt alapítottunk családot és rendeztem be a saját üvegműhelyemet. Ezek a mérföldkövek szoros érzelmi hálót fonnak körém. Eredetileg grafikusnak készültem, de a gimnázium után végül az üveg mellett köteleződtem el. A hallei Képző- és Iparművészeti Egyetemen, a Burg Giebichensteinen tanultam üvegtervezést. Meghatározó időszak volt számomra: az építészet iránti vonzalmam és a színes üvegablakok modern kifejezési formái itt értek össze bennem.

Az első pillanattól kezdve alapvetés volt számomra, hogy ne csak tervezője, hanem kivitelezője is legyek a munkáimnak. Akkoriban ez újszerű megközelítésnek számított, hiszen korábban az üvegablak-tervezés inkább a festők privilégiuma volt, a hallei iskola azonban egy anyaghasználaton alapuló, technológiacentrikus szemléletet adott, amely az anyag belső logikájából indult ki.

Amikor Magyarországra kerültem, ez a felkészültség segített a beilleszkedésben: a szakmai közösség és az intézmények azonnal befogadtak. Első komoly megbízásomat – a belgrádi magyar nagykövetség üvegfelületeit – pályázaton nyertem el, majd a kiállítások és szimpóziumok révén szinte észrevétlenül olvadtam bele a magyar „üveges családba”.
A vízi elemek – a lebegés, a hajó, a hullámzás – visszatérő metaforáid. Ezzel párhuzamosan a kékek és sárgák komplementer kontrasztja szinte védjegyeddé vált. Mennyire tudatos ez a színhasználat, és mi táplálja a tengeri vagy éppen folyami motívumok iránti vonzalmadat?
A színhasználat nálam inkább ösztönös. A kék számomra a tisztaság kvintesszenciája; a kobaltkék üveg mélységének egyszerűen nem tudok ellenállni. Bár kísérleteztem meleg tónusokkal – mint például a Gül Baba türbéjének meleg tónusú ablakainál vagy a Schwarzlot-festéssel kombinált tárgyaimnál –, végül mindig visszatérek a kékhez és annak sárgával vagy zölddel alkotott párjaihoz. Ezek a színek tükrözik leginkább a belső karakteremet.

Bár a Dunakanyarban élek, nem vagyok kajakos, de a víz közelsége és az úszás alapélményem. A csónak az elmúlt években vált meghatározó motívumommá: egy egyszerű, ikonikus forma, amelyre a hitvallásomat építem; funkcionális eszköz, amely elvisz A-ból B-be, de jelképpé is nemesedik, amikor a végtelen és bizonytalan vizeken hordozza reményeinket és vágyainkat. Az üveg transzparenciája és fényáteresztő képessége a legalkalmasabb médium arra, hogy ezt a reménykeltő fényt közvetítse – a remény színe pedig mi más lehetne, mint a kék?
Pályád rendkívül konzekvens, legyen szó monumentális építészeti megbízásról vagy autonóm üvegplasztikáról. Munkáid stílusa csalhatatlanul felismerhető. Úgy tűnik, alkotói személyiségedben az autonóm művész dominál a tervezővel szemben. Hogyan találtad meg az egyensúlyt a tárgy és a tér között?
Örülök, ha felismerhető a kézjegyem, bár be kell vallanom, hogy hosszú folyamat volt, amíg megtaláltam a belső egyensúlyt. A pályámat klasszikus építészeti üvegtervezéssel kezdtem; az ólombetétes technikával készült munkáim – például a Külügyminisztérium 55 m2-es üvegfelülete – fontos szakmai elismeréseket hoztak. Idővel azonban a tervezési fázis kötöttségei fojtogatni kezdték a spontaneitásomat.

Az üvegben rejlő technológiai lehetőségek és az alkotói nyugtalanságom a melegüveges technikák, különösen a fusing (összeolvasztás) felé terelt. Ez a váltás hozta meg számomra a szabadságot: ugyanolyan monumentális felületeket tudtam létrehozni – például a Holokauszt Emlékközpont vagy a gazdagréti templom esetében –, de közben megnyílt az út az autonóm tárgyalkotás felé is. Aztán a tárgyalkotás után ismét kísérteni kezdett az építészet. Tárgy, tér és installáció nálam ma már a körforgás részei.
Az üvegművészet fizikailag is próbára teszi az alkotót, te mégis bátran vállalsz nagy méreteket és nehéz súlyokat, miközben a témáid légiesek, szinte súlytalanok. Hogyan birkózol meg az anyag ellenállásával?
Szeretem, ha egy munkáért küzdeni kell. Számomra a fizikai áldozat az alkotási folyamat szerves része. A nagy méretű lapok kezelése valódi szakmai kihívás, de nem hagyom, hogy a technikai kockázat gátolja a művészi kifejezőkészségemet. Elsősorban a rogyasztást és az üvegöntést (casting) alkalmazom, egyre tudatosabban kombinálva a technikákat. Az utómunkákat – csiszolást, vágást – magam végzem, vizes flexszel és csiszológépekkel; csupán a végső polírozásnál veszek igénybe segítséget. Autonóm műveim gyakran több darabból állnak; szívesen kombinálom az üveget más anyagokkal, vagy alkotok közösen társművészekkel.

A légiességet és a monumentalitást függesztéssel érem el, a gyárakból kiselejtezett üvegcsövek felhasználásával sikerült a kompozíciókat olyan léptékűvé tágítanom, hogy azok saját „színpadot” emelnek önmaguk köré. Az üveg különleges médium: megköveteli az alázatot, mert bármennyire is keresem az új technikákat, meg kell hajolnom az anyag akarata előtt.
Installációid és a társalkotókkal való együttműködéseid az utóbbi időben egészen új energiákat hoztak a munkásságodba. Mennyire fontos számodra a narratíva és a közös alkotás katalizáló ereje?
Számomra az üveg nem érhet véget a dekorativitásnál. A transzparencia csak egy eszköz ahhoz, hogy mélyebb rétegeket tárjunk fel. Inspirációimat a mindennapokból, utazásokból, a különböző kultúrákkal való találkozásokból, az irodalomból vagy a zenéből merítem. A tartalom, a forma, a szín és a technikai megoldás nálam egyenrangú. A címek csak hívószavakat jelölnek, amelyek kiindulópontok a továbbgondoláshoz.

A társművészekkel – keramikusokkal, textil- vagy festőművészekkel – történő közös munka pedig különösen inspiráló. Ilyenkor az alkotói ego háttérbe szorul a közös mű érdekében, ami talán leginkább a női alkotói energiák sajátja. Ezek a kooperációk tanítanak meg igazán a fény és az anyag párosításának új dimenzióira. Hadd idézzek egy számomra kedves gondolatot Palman Zsuzsi képzőművésztől: „Birgit munkáit szemlélve elsősorban a líraiság hat rám: a témaválasztás finomsága, az üvegmunkák mögötti történetek és gondolatok személyessége. Egy mű átéléséhez nincs szükség speciális területen szerzett lexikális tudásra. Az alkotások letapogathatók úgy, ahogy vagyunk: az érzékeinkkel és belső világunkon keresztül.”
Hogyan összegeznéd azt a belső dialógust, amelyet az anyaggal folytatsz? Mi az az esszencia, amely az építészeti felelősségtől az autonóm tárgyak líraiságáig vezeti a kezedet?
Az üveg határozza meg a mindennapjaimat és a látásmódomat. A változás érdekel, a különleges pillanatok, amelyeket ritmusszerűen szeretnék megragadni és átadni. Kutatom a belső egyensúlyt, az útirányt és a lényeget. Elsősorban az átlátszóság foglalkoztat: ahogy a színek életre keltik az anyagot, megmutatva annak féktelen erejét. Kedvelem az anyaggal folytatott párbeszédet; ahogy a melegen formált üveg állapota megváltozik, majd a transzparenciája képpé dermedve őrzi meg az átalakulás élményét.

Legújabb munkáimban játékosan kombinálom a technikákat, de az ív mint metafora, állandó: ívek alatt védelem, ívek felett lebegés. Kapuk előtt várakozunk kanyargós utakon, és néha még a szürke árnyalatai is vonzóak. Az építészeti üveg pedig különös felelősség, hiszen közvetlenül hat a lélekre. A célom a modernség: a műnek formailag és technikailag is tükröznie kell az egyéniséget, mert csak így válhat az építészet időtálló részévé.
Borbás Dorka
üvegművész
Főcímkép:
A felfedező; casting üveg, rogyasztott üvegcső szegmens; 70×82×15 cm; 2025 (Fotó: Kis István)






