Cikksorozatunkban a legkiemelkedőbb kortárs alkotóművésznők beszélnek életútjukról, szerepeikről és jövőképükről. Ezúttal Komáromi Erzsébet Katalin képző- és textilművész, művészetterapeuta izgalmas szakmai pályafutásába és inspiratív gondolkodásába nyerhetünk betekintést.

Milyen örökséget hozol magaddal a családodból? Kik voltak rád hatással a művészi pálya felé vezető úton?

Különleges, nagy családból származom Budapest XII. kerületéből. Tizenegyen voltunk testvérek – hat fiú és öt lány –, ami ritkaságnak számított. A szüleim mélyen vallásos, hívő emberek voltak, és minden érkező gyermeket elfogadtak az életük természetes részeként. Édesapám jogi egyetemet végzett, édesanyám pedig operaénekesnek készült a Zeneakadémián, de végül mindkettejük útja más irányt vett a pályaválasztási lehetőségeik mentén. Én az ötvenes évek elején születtem, a legvadabb Rákosi-korszakban. Sajnos nem úgy alakultak a társadalmi körülmények, hogy apám jogászként dolgozhatott volna.

Bár a művészi véna jelen volt a családunkban, közvetlenül ezen a pályán senki sem indított el. Valamennyien érzékenyen fordultunk a művészetek felé: az egyik bátyám és az egyik nővérem építészmérnök lett; János bátyám festőművésznek vallotta magát, emellett teológusként és hittantanárként is tevékenykedett; az egyik öcsém fafaragást, egy harmadik bátyám pedig szobrászatot tanult. Édesapám fiatalon kiváló akvarellista volt, amit csak később fedeztem fel, édesanyám pedig csodálatosan énekelt. Bár zenét nem tanultunk, az éneklés az életünk természetes része volt: otthon gyakran az egész család több szólamban dalolt.

Vannak olyan családi emlékeid, amelyek különösen fontosak számodra?

A családi életünk egyszerre volt mozgalmas és rendkívül szabad. A szüleinknek sok energiáját lekötötte a mindennapi élet megszervezése, ezért nagyfokú önállóságot kaptunk – sokszor inkább a testvérek jelölték ki egymás számára a határokat, miközben a szüleink tágabb értelemben vett szabadságra és felelősségre neveltek bennünket.

A vasárnapi ebédek rendkívül meghatározó emlékek számomra. Édesapám élete végéig főzött, és amikor már a házastársaink és a gyerekeink is csatlakoztak, harminc-negyven fős családi összejövetelek kerekedtek. Később nálunk is elképesztően népes családi karácsonyok voltak, akár százötven fővel. Valójában nem a körülmények voltak fontosak, hanem az együttlét, az éneklés és az összetartozás élménye. A nagy család számomra nemcsak sok munkát jelent, hanem óriási megtartóerőt is. Szeretjük egymást, és ez végigkíséri az életemet.

A textilművészet és a művészetterápia mellett grafikusművészként is jelentős a munkásságod, többek között a Makám-lemezborítókat is Te tervezted. Ugyanakkor óvónőképzőt és tanárképzőt is végeztél. Hogyan kapcsolódnak össze ezek a területek nálad?

Művészetterápiával immár harminc éve foglalkozom, de az utóbbi években ismét közel kerültem a kisgyermekek világához is, akikkel mindig nagyon szerettem dolgozni. Eredetileg az Egri Tanárképző Főiskolán végeztem rajz szakon, majd éneket és rajzot tanítottam. A hagyományos iskolai keretek azonban nem igazán illettek hozzám: számomra az egyéni figyelem, a személyes kapcsolódás mindig alapvető fontosságú volt, ezért később inkább kisebb közösségekben kerestem a lehetőséget az alkotómunkára. Művelődési házi szakkörök keretében főként roma gyermekekkel foglalkoztam a nyolcadik kerületben. Sokuk kevés támogatást és kapaszkodót kapott a mikrokörnyezetétől, ezért különösen fontosnak éreztem, hogy a művészeten keresztül élményt, önbizalmat, egyfajta igényességet és személyes tartást adhassak nekik.

Hogyan vált az életed részévé a textil?

A textil mindig természetes része volt az életemnek: éjjel-nappal varrtam, hímeztem, kötöttem, horgoltam. Mindenféle kézműves technika érdekelt. Egy idő után a mélyebb megismerési szándéktól vezérelve jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára, ahol előbb előkészítőre, majd a textil szakra kerültem. Mire beiratkoztam, már megszületett a lányom, Eszter, a második évben pedig a fiam, Ábel.

Friss diplomás mintatervezőként akkor kerültem ki az intézményből, amikor a hazai textilipar jelentős hagyományokkal rendelkező műhelyei már hanyatlóban voltak. A kispesti gyárban töltött gyakorlatom után azonnal állást ajánlottak, de többgyermekes anyaként a karriert és a családot akkoriban nem igazán lehetett összeegyeztetni. Ez az időszak számos küzdelemmel járt, de megerősített abban, hogy a saját utamat kell járnom.

Tíz évig voltál szabadfoglalkozású művész, de előtte Erdély Miklós híres fotómozaik-műhelyében is dolgoztál. Hogyan vezetett innen az út a művészetterápia és az OPNI felé?

A BÉPA Szövetkezet számunkra „biztos pontnak” számított, mozaikrakó műhelyében sok képzőművész megfordult: Korényi Dalma, Somogyi Győző, Somogyi György, Rajczi Margit, Raffay Béla, Rákóczi Gizella és mások. Ezen időszak alatt tovább készítettem kézzel festett, applikált, hímzett selyemképeimet, melyekből kiállításom nyílt a Gellért Szállóban. A megnyitóra eljött Manninger Mária textilművész is, aki elismerően nyilatkozott a munkáimról. Meséltem neki művészetpedagógiai munkásságomról is, ami alapján jelezte, hogy szívesen dolgozna velem az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet gyermekosztályán, ahol terápiás foglalkozásokat vezetett.

Azt gondoltam, tíz év pedagógiai munka után már sokat tudok a gyerekekről, mégis megtorpantam az osztályon látottak után – úgy éreztem, sok lesz ez nekem, és otthagytam. Egy évig szinte nem is beszéltem erről, csak figyeltem, gondolkodtam, próbáltam megérteni, mi történik bennem. Majd visszatértem, és Márikával belevágtam a gyermekosztályos terápiás munkába. Vegyes csoportokban – az ötévesektől egészen a tizennyolc évesekig – tartottunk foglalkozásokat.
Közben ugyanitt a felnőttosztályon is elkezdtem dolgozni. Eleinte azt gondoltam, a felnőttekkel könnyebb lesz, de ugyanazokkal a súlyos pszichiátriai problémákkal találkoztam: skizofréniával, depresszióval, öngyilkossági kísérletekkel.

Hogyan találtad meg végül a közös hangot a mentális betegséggel küzdő gyerekekkel?

Kezdetben szinte semmit sem tudtam róluk, azt azonban éreztem, hogy a vizuális nyelv mindenki számára érthető – ebből indultam ki. A legfontosabb az volt, hogy a gyermekek jól érezzék magukat, tudjanak kapcsolódni hozzám, és közben felfedezzék a saját értékeiket.

Különböző életkorú gyerekek voltak együtt, ezért mindig úgy kellett kitalálni a feladatokat, hogy mindenki megtalálja bennük a helyét. Rengeteg anyagot gyűjtöttünk a művész kollégáktól: papírt, textilt, festéket, bőrt – mindent, ami új életet kaphatott a műteremben. A gyerekek szabadon választhattak az anyagok közül, és azt készíthettek, amihez csak kedvük volt. Egyetlen cél volt: hogy örömmel alkossanak. Ma, harminc év terápiás tapasztalattal azt mondom, hogy tulajdonképpen ez maga a terápia: hagyni a másikat szabadon járni a saját útját; hogy megtalálja azt, amiben jól érzi magát, és amiben megmutathatja az erősségeit, fokozhatja biztonságérzetét. Minden emberben ott van egy egészséges, szilárd mag. Ha ezt sikerül megtalálni és megerősíteni, akkor újra fel lehet építeni a személyiséget.

Jelentős mérföldkő a pályádon a Murmo Szakpszichológiai és Művészetterápiás Központ megszületése 2014-ben.

A Murmo története is az OPNI-ban kezdődött, ahol Pap Erika pszichológussal évekig dolgoztunk együtt a gyermekosztályon, közösen kialakítva művészetterápiás programokat. Közben a pécsi pszichoterápiás kongresszusokon Stark András támogatásával egyre több szakmai fórumon mutathattuk be a terápiás munkánkat. Amikor bezárták az OPNI-t, a felnőtt csoportjaimmal az általam alapított Átkelő Galériában foglalkoztam tovább, a gyerekek számára pedig Erikával létrehoztuk a Murmót. Azt szerettük volna, hogy olyan hely legyen, ahol a gyermekpszichiátria, a pszichológia és a művészetterápia egymást erősítve segíti a családokat. A Murmóból idővel elismert szakmai műhely lett.

Számomra a művészet és a terápia nem válik külön. Mindkettő ugyanannak a szemléletnek a része: az alkotás mindig a kapcsolódás, a gyógyulás és az emberi találkozás lehetőségét is jelenti.

Mi indítja el benned az alkotás folyamatát?

Ez állandóan jelen van; nem egy pillanatnyi ihlet indítja el, hanem egy folyamatosan jelenlévő belső késztetés. Ezt fejezik ki a nyolc éve épülő „légváraim” is: szőlőkötözőből épített, légies szerkezetek, amelyek egyszerre idézik a megfoghatatlanságot és a rendet. Bár az anyag egyszerű, a sok apró csomó ismétlődése végül egységes, önálló formát hoz létre. Számomra ez a munka meditatív folyamat, egyfajta mantra: a körkörösen ismétlődő mozdulatok békét teremtenek, és kiszakítanak a világ zajából. A légvár így nem csupán forma vagy tárgy, hanem gondolati tér is, amely fokozatosan épül fel az alkotás során. Épp ezért számomra maga a cselekvés, az építés folyamata legalább olyan fontos, mint a létrejövő mű.

Ennek kapcsán szoktam utalni Pénelopé szövésére: arra, hogy otthon ül, éjjel-nappal sző, majd éjszakánként lebontja mindazt, amit nappal készített. Nemcsak azért, hogy a várakozást meghosszabbítsa, hanem azért is, mert ez folytonosságot biztosít az életének. Úgy érzem, e pénelopéi lét a női alkotók számára elementáris tapasztalat. Miközben fejben, a gondolatok szintjén folyamatosan épül a „légvár”, jelen vannak a mindennapi teendők is: meg kell főzni az ebédet, ki kell szaladni a piacra, el kell hozni a gyerekeket az iskolából vagy az óvodából, tüzet kell rakni, hogy meleget és fényt adjon, és hogy együtt lehessen a család.

Milyen technikákkal dolgozol elsősorban?

Szeretek kísérletezni az anyagokkal: kezdetben hímeztem, selymet festettem, majd ezeket applikáltam, összevarrtam, és így készítettem képeket. Később ez a gondolkodás átkerült az organza és a selyem világába: több réteg organzát helyezek egymásra, ragasztok össze, finom nyomatokat is rácsempészek az anyagra, és hímzéssel egészítem ki.

A rétegenként egymásra helyezett organza átfedéseket, takarásokat és új formákat hoz létre, és az áttetszőségből születő színkeveredések mint meglepetésszerű kompozíciós elemek árnyalják festménnyé a képeket. Ezt a technikát a Naplóképek-sorozatomnál alkalmazom, amelyet többnyire a kecskeméti művésztelepen készítek.

Tervezed-e a közeljövőben önálló kiállítás szervezését?

Egy ideje inkább csoportos kiállításokon veszek részt. Energiáimat elsősorban az Átkelő Galériára fordítom, ahol pszichiátriai betegek műveit mutatom be. Folyamatosan kiállításokat rendezek számukra, ez most a legfontosabb feladatom. Lehetséges, hogy egyszer az aktuális munkáim is e galériában kapnak majd helyet.

A művészetemben egy új korszak kezdetét érzem, mivel jelenleg több időm és figyelmem jut az alkotásra. Különösen sokat jelentenek a művésztelepi elvonulások, ahol teljes odaadással tudok dolgozni.

Szathmáry Melinda
szakíró