Könyvismertető a szerzőtől

Néhány személyes gondolat

Építészként és műemlékvédelmi szakemberként, na meg a szülői házból hozott örökség révén mindig is közel álltak hozzám a művészetek. Ez a képzőművészeti alkotások és a klasszikus zene esetében azok élvezetében, a régebbi korok épületeinél és a régi tárgyaknál a megismerés és „megmentés” igényében, illetve a magyar történelem tiszteletében és szeretetében nyilvánul meg. Az első találkozásom a keménycseréppel, mint a kerámiaművészet egy kevéssé ismert szeletével, a füzéri római katolikus plébánia ebédlőjében – ahol egy hat tányérból álló hollóházi Miatyánkos sorozat lógott a falon – történt, majd a sorsom néhány nappal később a Telkibányai Helytörténeti Múzeum szürkés alapszínű, Regéc jelzésű tárgyainak megpillantásával pecsételődött meg. Azok ősisége máig hatóan rabul ejtett. Mindez 1992-ben, a füzéri vár felmérése idején történt, amikor ott ezt a munkát negyedmagammal, az akkori munkahelyem megbízásából végeztem.

Azóta keresem és gyűjtöm az olyan tárgyakat, amelyeket A Kárpát-medence kerámia művészete című sorozat záró, VII. kötete, a Magyar keménycserép/kőedény művészet 1786–1910 próbál minél teljesebben bemutatni. A megszerzett tárgyak mennyisége viszonylag gyorsan meghaladta azt a szintet, hogy következtetéseket lehessen belőle levonni, a gyári díszítőelemek és jelzések sokszínűségét, változatosságát felfedezni és kiértékelni. Mindez arra ösztönzött, hogy ne elégedjek meg a birtoklás tényével, hanem gyűjtsem az ismereteket, adatokat, szakirodalmat is. Ebből logikusan következett, hogy újabb információkat is próbáltam felkutatni, és ennek során nagy örömmel fedeztem fel olyan adatokat, jelzéseket, melyeket az akkori szakirodalom nem ismert, sőt ma sem ismer. (Szándékomban áll, ha módom lesz rá, az összegyűlt, ezernél több jelzés könyvbe rendezése is.)

300 oldalon több mint 750 színes fotó

Kinek is ajánlanám ezt a könyvet? A válasz egyszerű: mindenkinek. A hétszázötvennél több színes kép, melyeken igyekeztem bemutatni ennek a műfajnak a csúcsdarabjait épp úgy, mint egyszerű, mindennapi tárgyait, az átlagos olvasó számára is felfedezést, esztétikai élményt jelenthet. A gyűjtők, szakemberek, régiségkereskedők pedig számos olyan különleges tárgyat találnak benne, amellyel a mindennapokban ugyan nem találkozhatnak, de segíthetik őket a műfaj behatóbb megismerésében és értékelésében.

A szöveges részben rendkívül sok olyan új információ, összefüggés fedezhető fel, melyet eddig Magyarországon nem kutattak, vagy nem voltak közkinccsé téve. Ez utóbbi kifejezés, a közkinccsé tétel munkám vezérmotívuma, ezért kerestem fel számos múzeumi raktárat, három ország tucatnyinál több magángyűjtőjét, hogy minél nagyobb mennyiségű „rejtőzködő” tárgyat csalogassak elő, és tegyem ezeket megtekinthetővé, élvezhetővé azok számára is, akiknek nincs lehetősége végigjárni ezt az utat. A keménycserép/kőedény tárgyak múltunk egy olyan kevéssé ismert szeletét jelentik, melynek feltárása és bemutatása hiánypótló és egyben megtisztelő feladat, gazdagítja a magyar iparművészetről szerzett ismereteinket, bemutatja a 19. század eddig részben lappangó, a köztudatból csaknem teljesen hiányzó szegmensét, amire büszkék lehetünk. Ezek a tárgyak itt születtek meg, a hazai földből „nőttek ki” (szinte szó szerint, hiszen csak hazai, a földből kibányászott alapanyagokból készültek), és a tehetséges és szorgalmas magyar, német, szlovák és román iparosok keze munkájával öltöttek testet.

Küldetés

Mutassunk meg egy tetszőlegesen kiválasztott embernek egy keménycserép tárgyat vagy gyűjteményt, akár annak népies, polgári vagy művészi változatát, és kérdezzünk rá, hogyan nevezné meg a látott edény vagy tárgyegyüttes anyagát. Százból – a több létező elfogadható változat ellenére – talán ha egy válasz lenne helyes. Ebben az esetben rögtön egy rokonlelket is üdvözölhetnénk a válaszadóban, hiszen már biztosan tájékozódott ebben a tárgykörben, azaz gyűjtő, kereskedő, esetleg művészettörténész, vagy az agyagipar kutatója, művelője. A keménycserepet/kőedényt pedig mindenki ismeri a parasztházak konyhájának, tisztaszobájának faláról, polcairól, de akár a városi konyhák faláról is. Sőt, alighanem minden háztartásban ma is használatban vannak ilyen terítékek, készletek, csak ezek már nem Magyarországon készülnek, hanem más európai országokból zúdulnak rá a magyar vásárlókra. A nemzetközi áruházláncok polcai roskadoznak azoktól a tányéroktól, bögréktől és más edényektől, melynek anyagösszetétele és gyártási technológiája ugyan sokkal fejlettebb régebbi magyar társaiknál, de alapvetően most is ugyanarról az anyagról van szó. Sajnos az utolsó magyar gyártmányok már évtizedekkel ezelőtt eltűntek a hazai bolti polcokról, a magyar ipar sok egyéb kiváló termékével együtt.

Mi a küldetése ennek a könyvnek? Megismertetni az olvasóval a kerámiaművészet egy olyan szeletét, melyet igazán megnevezni sem tudunk. Márpedig művészeti ágak, tudományterületek megismerése azok tárgyának megnevezésével kezdődik. Szerencsés esetben e kötet elolvasását és a képek áttekintését követően az olvasóban és a csak szemlélődőben is kialakulhat a felfedezés öröme, a megismerésből fakadóan az iparművészet ezen ágának megbecsülése, megkedvelése.

„a keménycserép és a kőedény szinonimák, de kevesen tudják, hogy mely agyagipari tárgyak esetében használatosak”

Kulturális örökségünk e nem is oly kicsi, de kevéssé ismert része éppolyan fontos, mint bármely más kerámia- vagy egyéb iparművészeti ág. Termékeik sokkal jellemzőbbek voltak a hazai viszonyokra, a honi ipar fejlettségére, mint a kivételnek számító neves gyárak magasabb technikai és esztétikai színvonalú, jellemzően porcelán tárgyai (Herend, Zsolnay). Az eleinte manufakturális, majd a későbbiekben mindinkább gyáripari háttér kissé kevesebb teret engedett az egyediségnek, a formázók, festők művészi ambícióinak, de a legkiválóbb darabok felveszik a versenyt a korábbi műfajok reprezentánsaival, sőt esetenként az előbb említett porcelángyárak termékeivel is.

Még azt az állítást is megkockáztathatjuk, hogy a száz-százötven évvel ezelőtt minden háztartásba eljutó étkészletek, edények és dísztárgyak nagyobb hatást gyakoroltak a közízlésre – azt szolid és többnyire esztétikus keretek között tartva –, mint a méltán híres magyar porcelángyárak néprétegek sokasága számára többnyire elérhetetlen termékei.

Minek nevezzelek?

Kőedény vagy keménycserép? Azt hiszem, mindkét elnevezés használható. Maguk a gyárak nem ismerték a keménycserép megnevezést – még akkor sem, amikor már a vezető vegyészek ezt a szót megalkották (például Wartha) –, magukat minden esetben kőedénygyárként (esetleg az utolsó évtizedekben kerámiagyárként) aposztrofálták.

Nem kevésbé problémás ezen anyag megnevezése, ha körültekintünk szűkebb és tágabb környezetünkben. A magyar műhelyek – különösen a 18-19. század közepéig, sőt néha tovább is – német nyelvű írásbeliséggel működtek. Magukat így Steingut Fabriknak, terméküket Steingutnak, Steinzeugnak, vagy ritkábban Steingeschirrnek (kőjava, kődolog, kőedény) nevezték. Az anyag megnevezése a Kárpát-medencében, ahol a hajdani Magyarország gyárai működtek: szlovákul kamenina (kőedény, kameň: kő), horvátul kamena roba (kőáru, a kamen itt is kő), románul faianţă fină, azaz finomfajansz. Távolabbi tájakon: angolul stoneware vagy earthenware (ware: áru, de van fajansz és majolika jelentése is; stone: kő, az earthen szóösszetételek előtagjaként jelenthet követ, agyagot és cserepet is), franciául poterie, melynek jelentése átfogja csaknem a teljes agyagipart (kőedény, terrakotta, fazekasáru, agyagáru, cserépáru). Látható tehát, hogy a keménycserép elnevezés leginkább hazai lelemény, hiszen a kemény szó sehol sem szerepel az anyag megnevezésében, és a cserép is csak a távolabbi országoknál jelenik meg, ott sem egyértelműen erre az anyagra alkalmazva. Tisztelve tudós elődeink munkásságát, tehát használjuk a keménycserép elnevezést, nem megfeledkezve a vele egyenrangú, történetileg kizárólagosan használt kőedényről sem.

A Kárpát-medence kerámia művészete VII. kötet – Magyar keménycserép/kőedény művészet 1786–1910; felelős kiadó: Kiss Gábor Iván; sorozatszerkesztő: Vörösváry Ferenc; írta, tervezte és szerkesztette: Kiss Gábor Iván; magánkiadás, Debrecen, 2023, 300 oldal

Kiss Gábor Iván
építész, műgyűjtő